Király, vége a vizsgaidőszaknak! Éjen az újabb, rohadtul semmitmondó nyár! – húztam el a számat nem túl lelkesen, hazafelé menet. Mielőtt beléptem az ízléstelenül csicsás házunkba, kiszedtem a postaládából a leveleket. Sietve átböngésztem őket, miközben figyelmetlenségem miatt sikerült felrúgnom mostohaanyám puccos yorkiját. A dög élesen felvonyított, pedig épphogy csak hozzáért a lábam.
- Nem tudsz vigyázni? – lépett a hallba Mercédesz.
Hogy lehet egy nőnek autómárka nevet adni? Már a nevétől is rosszul voltam, de végigpillantva a habcsók színeiben játszó menő joggingjén, mely szorosan cuppant rá a szilikonokkal kitömött melleire, felfordult a gyomrom.
- Gyere ide kutyuskám, mami ad neked egy puszit – nyafogta a dögnek, mire az arcomra leplezetlenül kiült az undor. – Van valami érdekes a postában? – kérdezte nyávogó hangján.
Megvontam a vállamat, és hanyag mozdulattal ledobtam elé a paksamétát. Ahogy a brutálisan hosszú műkörmeivel szerencsétlenül igyekezett végiglapozni a leveleket, miközben túltöltött, duzzadt gilisztának ható szájával csücsörített, alig bírtam visszafojtani a kitörni készülő röhögést. Képtelen voltam megérteni mit evett rajta apám, de ez a nő úgy hálózta be, mint egy feketeözvegy az áldozatát.
- Ez a tiéd! – dobott felém egy vaskos borítékot.
Summit Entertainment L.P.
1630 Stewart St Ste 120
Santa Monica, CA 90404-4058 USA
- olvastam fel a feladót magamban, azon tűnődve mi a francot keres a címzettnél a nevem. Miután kibontottam, a szobám felé ballagva érdektelenül futottam át a sorokat, melyben közölték velem, hogy részt vettem egy hivatalos sorsoláson, amit én nyertem meg, így nagy szeretettel várnak augusztus huszonötödikén, a vancouveri reptéren. A levél alján még megadták a kapcsolattartó nevét, akit fel kell hívnom, hogy át tudjam venni a repülőjegyet. Mi a francot csináljak én Vancouverben?- töprengtem, amikor hirtelen leesett mi ez az egész. Néhány hónappal ezelőtt megvettem a barátnőm névnapjára az Újhold című könyvet, amit mikor kifizettem a kasszánál, a pénztáros nő megkérdezte, hogy részt akarok-e venni a játékban. A gondolataim már az esti buli körül forogtak, így oda sem figyelve töltöttem ki a lapot, és dobtam be a gyűjtődobozba. Teljesen megfeledkeztem róla, hiszen már akkor sem értettem Emma lelkesedését a történet iránt. Erre tessék, pont nekem kellett megnyernem a két hét részvételi lehetőséget az Eclipse forgatására, mikor a színészek nagy részét ki nem állhattam. Halványan rémlett néhány arc a filmekből, melyekre Emma figyelmen kívül hagyva minden tiltakozásomat elrángatott, de ennyivel ki is merült a tudásom. Eljátszottam a gondolattal, hogy átengedem neki a nyereményt, amivel egész életemre biztosítana a hálájáról, ám még egyszer átolvasva a levelet, észrevettem a kikötést, mely szerint a nyeremény nem átruházható. Sebaj, addig sem kell elviselnem ezt a szánalmas libát – vontam meg a vállam, immár kibékülve az ötlettel, hogy hamarosan utazom.
- Hello, Jankovich Titanilla vagyok – hadartam a telefonba, amikor néhány csörgés után felvette valaki.
- Á, Titanilla, már kerestelek, de nem tudtalak elérni. Ugye tegeződhetünk? – csipogta egy unszimpatikus női hang. – Először is szeretnék kérni tőled néhány fényképet, és egy bemutatkozót, amiben megismerhetünk, azután ha meg tudod oldani, egy rövid kisfilmnek is örülnék. Ez utóbbit a csapat számára szeretném eljuttatni, hogy mire megérkezel, képben legyenek.
Szuper, még pózolhatok is, mint egy bazári majom – gondoltam magamban a számat elhúzva, de a telefonban negédesen biztosítottam arról, hogy természetesen mindezeket megkapja. Miután lediktálta az e-mail címét, gyorsan közölte még, hogy a továbbiakat később fogjuk megbeszélni, azután bontotta a vonalat.
A hívás óta két hónap telt el, ezalatt többé-kevésbé felkészültem a színészek életéből, akikkel valószínűleg találkozni fogok, valamint átrágtam magam a filmeken. Többségüket most sem sikerült megkedvelnem, de volt, akiben láttam fantáziát. Persze nyilván nem azzal lesznek elfoglalva, hogy engem szórakoztassanak, és ennek kifejezetten örültem, hiszen a hátam közepére kívántam az egész díszes, hollywoodi társaságot.
- Nem említetted, hogy elutazol – húzta össze a szemöldökét lázas készülődésemet bámulva az ajtón belépő Levente.
- Nem tudsz kopogni? – szúrtam oda, ügyet sem vetve rá.
- Szóval, mire ez a nagy pakolás? Megint lelépünk hétvégén Siófokra? – ölelte át a derekamat, nyálas csókot nyomva közben a fülem tövébe.
- Kötve hiszem – söpörtem le a karját. – Reggel utazom Vancouverbe.
- Mit keresel ott? Nem gondolod, hogy erről engem is tájékoztathattál volna? – kérdezte elképedve.
- Kellett volna? – vontam meg a vállam lezserül. – Ugyan Lev, nem értem miért akadsz fenn ezen.
- Például azért, mert együtt vagyunk – válaszolta vészjóslóan.
- Pontosan, ez a helyes kifejezés! Csupán együtt vagyunk, mert mindkettőnknek így kényelmes, de nem vagy a hagyományos értelemben vett barátom. Megegyeztünk, hogy nincsenek elvárások, hanem megőrizve függetlenségünket mindketten azt tesszük, amit akarunk – magyaráztam ingerülten.
- Pontosabban Te kötötted ki, hogy ez csak így működhet! – kiáltott fel ledobva magát az ágyamra.
- Ugyan Lev, ne játszd meg magad! Azt hitted nem vettem észre a flörtölgetéseidet? Ez a kapcsolat soha nem volt normálisnak tekinthető. Csak azért voltunk együtt, mert hasonlóan gondolkodunk, és jó volt együtt a szex. Viszont nekem egy ideje már terhes ez az egész, ezért épp kapóra jön az utazásom, hogy szépen elváljanak az útjaink – hadartam oda se figyelve rá.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy ki vagyok dobva? – pattant fel hirtelen, majd karomat megragadva megakadályozott a rámolásban.
- Pontosan azt, úgyhogy vedd le rólam a kezed, és kopj le! – sziszegtem felé. Egy percig villámló szemekkel méregettük egymást, azután elengedve a karomat kifelé indult.
- Hülye tyúk! – mordult még egyet fogcsikorgatva mielőtt eltűnt a szobából, és vele együtt az életemből.
Leventét a főiskolán ismertem meg, ahol beiratkozáskor kiderült, nemcsak évfolyam-, hanem csoporttársak is leszünk. Gyakorlatilag azóta próbálkozott kisebb megszakításokkal folyamatosan a becserkészésemmel, míg végül beadtam a derekamat. Pontosan olyan életstílust képviselt amelyet én is, ezért nem volt probléma annak elfogadtatásával, hogy lazán kezeljük egymást. Számomra kényelmes volt, hogy miután hivatalosan is együtt mutatkoztunk leperegtek rólam a ragacsként tapadó, tenyérbe mászó szépfiúk, akik rendszeresen ostromoltak. Lev legalább értelmes volt, még ha nem is sikerült mindig elhitetnie magáról, de én tudtam, hogy így van. Szemtelenül gazdag szülei folyamatosan úton voltak, így a srác gyakorlatilag tizenéves kora óta azt csinált, amit akart, és ezt ki is használta. Végeláthatatlan hétvégi bulik szervezése a második kerületi villában, illetve a siófoki nyaralóban, vagy ha még ehhez is lusta volt, akkor csak elmentünk szórakozni valami sznob helyre. A szüleit pusztán annyi érdekelte, hogy minden félévben átcsússzon a vizsgákon, és ne keveredjen rendőrségi ügybe. A kiapadhatatlan pénzforrásnak köszönhetően buktak rá a csajok, amihez nagyban hozzájárult a menő autója is. Lev külsőleg is igényes volt magára, magas, kisportolt testalkatától nem sajnálta az időt, és kitartóan edzette izmait formásra. Hogy miért akart mégis mellettem gyökeret ereszteni? Ez volt az a pont, amire magam sem tudtam volna válaszolni, hiszen bár tetszetős voltam, a stílusom inkább szarkasztikus, mint kedves, mégis ragaszkodott hozzám. Tény, hogy remekül kijöttünk az ágyban, és szórakozni is egyformán szerettünk – féktelen jókedvünk a társaságra is mindig átragadt. Gyakran találtam magam irigykedő pillantások kereszttüzében, melyeket többször követtek tettek is, ám egy-egy rövidke flört után Levi végül mindig mellettem kötött ki. A gátlástalan baráti kör ellenére a drogot ugyanúgy, ahogy én, elutasította, ami szintén mellette szólt. Alkalmanként azért elszívtunk egy-egy füves cigit, de látva azt, hogy körülöttünk néhányan hogyan épülnek le a kokainfüggőség miatt, erősebbre sosem vetemedtünk. Az IBS, ahova jártunk, remek táptalaja volt az elkényeztetett ficsúroknak és libáknak, akik szüleik nagyratörő vágyainak behódolva, minden ésszerűséget félretéve próbáltak beilleszkedni az elit magba. Számomra ez az iskola nem jelentett mást, mint egy jó kezdet lehetőségét a nagybetűs élet felé, mivel a diplomája remek referenciaként szolgált az üzleti életben. A tanulás könnyen ment, mindkét szülőmtől a legjobb géneket örököltem, így gyakran napokig be sem jártam, helyette Levvel csavarogtunk valamerre, vagy más egyéb módon ütöttük el az időt. Itthon igyekeztem minél kevesebbet lenni, különösen miután apám belehabarodott a szőke szilikon macába, akit első perctől kezdve teljes szívemből gyűlöltem. Aztán megváltozott minden, és rosszra fordultak a dolgok. Levente egyre jobban ragaszkodott hozzám, ami az utolsó hónapokban odáig fajult, hogy szinte minden lépésemről elvárta a beszámolót. Ehhez nyilván nem fűlött a fogam, hiszen nem ebben egyeztünk meg az elején, ezért egyre többet veszekedtünk. Érzelmileg nem kötődtem hozzá, természetes volt hát számomra, hogy meg akartam őrizni a szabadságomat, ezért a vancouveri utazás épp kapóra jött a szakításhoz. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy ennyivel nem úsznám meg, ha itthon maradnék, ám így, hogy gyakorlatilag elérhetetlen távolságba kerülünk egymástól, talán neki is könnyebb lesz elfogadni. Kegyetlen lennék? Talán… de Lev elfogadta a feltételeimet, amikor belekezdtünk, ezért nem éreztem magam hibásnak. Persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy cseppet sem fog megviselni, hiszen az elmúlt másfél év alatt hozzászoktam a jelenlétéhez, ám nem lesz ez több puszta hiányérzetnél, melyet egy számunkra kedves tárgy elvesztése okoz.
Miután bejeztem a csomagolást elköszöntem apámtól, mivel hajnalban ismét üzleti útra indult, azután elvégezve a szokásos esti teendőket, lefeküdtem aludni. A macának persze eszébe sem jutott reggel felkelni, így egy kapkodós reggeli után el sem köszönve tőle – amit igazából nem is bántam - indultam útnak. A KLM gépe pontban 7:30-kor szállt fel, majd Amsterdamban egy órás várakozás után átszálltam a Delta járatára, mely pár perces késéssel este 9:05-re ért Vancouverbe. A reptérre érkezve alig vártam, hogy kinyújtóztathassam a hosszú úttól elgémberedett végtagjaimat, így nem siettem különösebben a kijárat felé, ahol újabb autóút elé néztem. A tömegen átvergődve végül megláttam a nevem egy hatalmas táblán, melyet egy meglehetősen unszimpatikus fickó tartott fel.
- Hello, Titanilla Jankovich – nyújtottam neki kezet, miközben orra alá dugtam az útlevelemet. A férfi kelletlen vigyorral mutatkozott be, azután a várakozó autóba tessékelt. Útközben néhány idétlen kérdéstől eltekintve többnyire csendben volt, amiért hálás voltam neki. A szerény, de barátságos szállásra érkezve felkísért még a szobámig, azután magamra hagyott. Ki sem pakolva siettem a fürdőszobába, hogy gyorsan lezuhanyozzak, majd hulla fáradtan az ágyamba dőltem.
- Halló – szóltam bele álomittas hangon a telefonba, néhány másodperces csörgés után.
- Hello, Titanilla, remélem felébredtél már, mert tizenöt perc múlva nálad vagyok – csiripelte egy női hang, majd észbe kapva hozzátette – de hiszen, még be sem mutatkoztam: Cathy Montgomery vagyok. Én foglak ma elkísérni a forgatásra, azután holnaptól már egyedül mész.
- Oké, feltalálom magam – válaszoltam, miközben kipattanva az ágyból, sikeresen levertem a telefont. – A rohadt életbe! – szitkozódtam, mivel épp a lábujjamra esett.
Fél lábon ugrálva siettem a fürdőszoba felé, hogy rendbe szedjem magam, mire ideér a nő. Sok időm nem maradt a töprengésre, hogy mit vegyek fel a bemutatkozáshoz, ezért egy szimpla farmer, felső kombinációt választottam. Egy gyorsan feldobott, könnyű smink után már indultam is kinyitni az ajtót, melyen épp ebben a pillanatban hangzott fel a kopogás.
- Szia, Cathy vagyok – nyújtotta a kezét mosolyogva az alacsony, barna hajú nő.
- Tita – feleltem halovány grimaszra húzva a számat.
- Mehetünk? – kérdezte Cathy, felvont szemöldökkel fürkészve az arcomat. Bólintottam, és bezárva az ajtót, követtem a hotel kijárata felé.
- Nem vagy valami lelkes – fordult felém az autóban, mielőtt elfordította a kulcsot. – Azt gondoltam alig fogsz bírni magaddal az izgatottságtól.
- Nem vagyok izgulós típus – vontam meg a vállam, elhallgatva előle, mennyire hidegen hagy ez az egész felhajtás.
- Nem baj, legalább nem fogsz a sikoltozásoddal fennakadást okozni a forgatás alatt – mosolyodott el végül a nő, néhány másodperces töprengés után.
- Erre mérget vehet! – mormoltam az orrom alatt, az ablakon kifelé bámulva.
Mintegy félórás autóút után kiértünk a városból, s egy erdős részen megálltunk. Messziről láttam a forgatáshoz szükséges ideiglenesen felállított építményeket, melyektől tisztes távolságra kisebbfajta tömeg nyüzsgött. Elnézve az ácsingózó, javarészt tinédzserekből álló csapatot, akik valahányszor feltűnt egy-egy színész, sápítozva kiáltották bálványuk nevét, a látványtól elborzadtam.
- Ez a tiéd, amíg itt tartózkodsz – nyomta kezembe a bérelt autó kulcsát Cathy, miközben a forgatócsoport felé terelgetett. Nevetve köszönt mindenkinek, majd mikor összehívta a színészeket, közelebb intett. – Gyere csak, mindenki kíváncsi rád.
- Hello, Jankovich Titanilla vagyok, de mindenki csak Titának hív – néztem körbe az arcokon. Legtöbbjükön érdektelenség tükröződött, hiszen számukra csupán egy voltam a több százezer rajongó közül, akik már-már betegesen imádták bálványaikat. A farkas falkát alakító színészek közül azonban némelyek érdeklődve mértek végig, mire alig tudtam visszafogni magam, hogy ne vágjak egy grimaszt. Úgy éreztem, mintha egy állatkerti majom lennék, akitől azt várják, hogy valami érdekes mutatvánnyal szórakoztassa a köré gyűlt közönséget, de elhessegetve a gondolatokat, végül mégis megeresztettem egy halvány mosolyt.
- Gyere nyugodtan közelebb, nem harapunk – mosolygott rám kétezer wattos vigyorával a srác, akit emlékeim szerint Taylornak hívtak. – Honnan is jöttél? – kérdezte barátságosan.
- Magyarországról. Tudja valaki, hol van? – dobtam fel a labdát, magamban gonoszul vigyorogva.
- Valahol Európában, nem? – kérdezte bizonytalanul Bronson, akit csak mamlasznak hívtam.
- Meg is tudod mutatni? – húztam elő egy kis térképet a farzsebemből, amit szándékosan készítettem be, gondolván rá, hogy kiművelem a társaságot. – Nem vagy egy IQ harcos, mi? Lövésed sincs, hol keressed – mormogtam az orrom alatt magyarul Bronson tanácstalan arckifejezését látva, mire a nem messze álldogáló, feltehetőleg sminkes csaj felröhögött.
Csodálkozva kaptam felé a tekintetem, álmomban sem gondoltam volna, hogy rajtam kívül itt bárki is beszélné a magyar nyelvet. Az eddig távolabb álldogáló magas, vékony, vörösesbarna hajú fickó most közelebb lépett, és kikapva Bronson kezéből a térképet, az orrom alá dugta.
- Itt van, itt pedig Budapest. Robert vagyok – nyújtotta üdvözlésre a kezét, majd ki sem mondott kérdésemre válaszolva hozzátette – hamarosan Magyarországon forgatok, ezért tudom.
- Remek, legalább egy valakinek nem a nullával egyenlő a topográfiai tudása – viszonoztam a kézfogást, gúnyosan vigyorogva.
- Egyre szimpatikusabb vagy – nevette el magát a megjegyzésemen. – Azt hiszem, jóban leszünk.
Ne vegyél rá mérget, dünnyögtem magamban, ám hangosan csak ennyit mondtam:
- Szuper, ez volt minden vágyam.
Úgy tűnt, értette a szavaimban megbúvó szarkazmust, mert újra elvigyorodva a közelben cigiző lány felé terelgetett.
- Gyere, bemutatok neked valakit.
- Hello, Kristen vagyok – mondta a színésznő, kérdő pillantást vetve közben Robra. – Kérsz egy cigit? – nyújtotta felém a dobozt.
- Kösz, nem cigizek – ráztam meg a fejem, majd lazán hozzátettem – illetve csak ritkán, és egészen más félét szívok.
A válaszra felkapta a fejét, majd mikor felcsillant a szemében a felismerés, mire gondoltam, elvigyorodott.
- Vagány csaj vagy, ez tetszik.
- Gyerünk srácok, kezdünk – csapta össze a kezét a szakállas muksó, nyilván a rendező.
Egy ideig unottan figyeltem a forgatást, azután hátat fordítva az egésznek, a tengerpart felé sétáltam. Fázósan összefonva magamon a karjaimat lekuporodtam, majd a távoli horizontot bambán kémlelve a gondolataimba merültem. Fogalmam sincs meddig ücsörögtem ott, merengésemből a nemrég megismert kellemesen meleg hang térített vissza.
- Nem nagyon érdekel téged ez az egész, igaz? Mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte lehuppanva mellém.
- Hallgatom a csendet. Marha izgalmas, mi? – fordultam Taylor felé, figyelmen kívül hagyva az első kérdést. - És Te? Nincs fontosabb dolgod, mint utánam kémkedni? – vigyorogtam rá, enyhítve a kérdés élét.
- Az én jelenetemmel végeztünk – vonta meg a vállát. – Mesélj egy kicsit magadról.
- A kisfilmen minden lényegeset elmondtam – hajtottam a térdemre az államat. - Meg sem nézted, igaz?
- Őszinte leszek, nem volt rá időm – felelte enyhén szégyenkezve.
- Semmi gond, sejtettem, hogy teljesen feleslegesen töröm magam vele – rántottam meg a vállamat.
- Hé, ez nem igaz, ma bepótolom, oké? – bökött meg, ismét felvillantva a szikrázó vigyort.
- Felőlem… - álltam fel unottan, majd kirázva lábaimból a zsibbadtságot, nekifutásból csináltam néhány előre szaltót.
- Hátrafelé is megy? – kérdezte álmélkodva, mire megcsináltam azt is.
- Nyolc év szertorna – válaszoltam a ki sem mondott kérdésre.
- Az szép, és miért hagytad abba? Versenyeztél is?
- Igen, bajnokságot is nyertem nem egyszer – feleltem a múlton merengve.
- Miért hagytad abba? Lesérültél? – tette fel újra a kérdést.
- Nem tartozik rád – vetettem oda, igyekezve közben elrejteni a fájdalmas emléktől az arcomon átsuhanó felhőket.
- Oké, bocsánat a kérdezősködés miatt, de úgy gondoltam könnyebb lenne, ha egy kicsit összebarátkoznánk. Különösen, hogy este lesz egy ismerkedős buli, ahol valószínűleg interjút is készítenek.
- Wáó – húztam el a számat, majd mikor ráeszméltem, hogy ez egyben szórakozást jelent, elvigyorodtam - Lazíts, majd összekapom magam.
Szótlanul sétáltunk vissza a többiekhez, ám közben végig magamon éreztem fürkésző pillantását. Miután Cathyvel megbeszéltem, hogy mikorra kell elkészülnöm elköszöntem, és beülve a bérelt Fordba, hazafelé indultam.
