.

2010. október 11., hétfő

20. fejezet

A vonal túlsó végén hosszú csend támadt, amit hirtelen nem tudtam mire vélni, de sok időt nem hagyva a töprengésre végre megszólalt Emma.

- Tita, tudom, hogy mindig én voltam az, aki rá akart beszélni Levire, de most arra kérlek, ne gyere haza. – Hangja zavartan csengett, amitől még inkább elkerekedtek a szemeim, végül mikor rájöttem mit jelent mindez döbbentem felkiáltottam.

- Jézusom, Te beleszerettél Levbe! Hát persze, hogy nem vettem eddig észre?! – ingattam a fejemet immár tisztán látva barátnőm érzelmeit.

- Nem, dehogy, félreérted - szabadkozott feszülten. – Pusztán arról van szó, hogy ha hazajössz, ismét csak összezavarod.

- Emma, jobban ismerlek, mint bárki más, és hidd el nekem, én örülnék a legjobban, ha ti ketten egymásra találnátok – feleltem őszintén egy pillanatnyi megingás után. Noha először halványan felizzott bennem a féltékenység szikrája, végiggondolva annak lehetőségét, hogy barátnőm képes megadni neki mindazt, amit én nem tudtam, azonnal elszégyelltem magam.

- Biztosan így gondolod? – kérdezte mikor ráébredt, hogy hiába próbálja tovább palástolni előttem a dolgot. – Nem szeretném, ha ez tönkretenné a barátságunkat.

- Inkább még jobban összekovácsolja – mosolyogtam el magam elképzelve bűnbánó arcát, majd vészjósló hangon hozzáfűztem – De ha nem vigyázol rá, velem gyűlik meg a bajod!

- Ez azt jelenti, hogy Los Angelesben maradsz? – kérdezte reménykedve, s igenlő válaszomra megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ne haragudj rám, Tita. Nagyon szeretnélek újra látni téged, de ha hazatérsz, melletted esélyem sem marad.

- Megértelek, de cserébe ígérd meg, hogy minden nap beszámolsz az állapotáról, amíg jobban nem lesz, rendben? – Boldogan egyezett bele a kikötésbe, azután elköszönve tőlem bontotta a vonalat.

Egész úton hazafelé azon merengtem vajon Emma mióta rejtegette előlünk kis titkát, mikor érkezett el a fordulópont a Levhez fűződő viszonyában, és miért nem szólt róla? Csodáltam érte, hogy képes volt önmagát háttérbe szorítva folyamatosan a mi boldogságunkat szem előtt tartva azon munkálkodni, hogy simán menjenek közöttünk a dolgok még akkor is, amikor próbálkozásaink rendre kudarcot vallottak. Tudtam, hogy mellette Lev jó kezekben lesz, ahogy abban is biztos voltam, ha minden Emma várakozása szerint alakul, végre Ő is boldog lehet a fiúval. Az elmúlt időszakban hatalmas változás állt be Levente viselkedésében, ami nyilván az újonnan felfedezett érzelmeknek volt köszönhető, és csak remélni mertem, hogy a drognak nem sikerül mindezt lerombolnia.

Anna házába lépve még mindig a nap eseményei körül forogtak a gondolataim, amit a neten kiadó lakások böngészésével igyekeztem elterelni. Úgy látszott ma szerencsés napom van, mert sikerült néhány ígéretes hirdetést találnom, melyek közül az egyik a közelben volt, így a telefonért nyúlva rögtön fel is hívtam a megadott számot. A vonal túlsó végén egy kellemes férfihang szólt bele, aki rendkívül rugalmasan hajlandó volt még ma megmutatni a lakást, ezért miután sietősen bekaptam néhány falatot, máris a megadott címre igyekeztem. A húszas évei vége felé járó férfi már a ház előtt várakozott, majd mikor túlestünk a kölcsönös bemutatkozáson máris a lifthez sétáltunk. Az ajtón belépve azonnal kellemes hangulat fogott el a modern, napsütéses nappali fiatalos kialakításától. A szobák mindegyike bútorozott volt, ami a választásnál fontos szempontként szerepelt, mivel nem szándékoztam hosszútávra berendezkedni Los Angelesben, ezáltal felesleges költségekbe sem akartam verni magam. Bár a lakás berendezéséről kétségkívül lerítt a férfitulajdonos ízlése, egy pillanat alatt felmértem a letisztult formákban rejlő lehetőséget, melyekből úgy véltem néhány színes kiegészítő segítségével pillanatok alatt nőies miliőt lehetne varázsolni. A nappali után végigjárva a félreeső zugban kialakított étkezőrészből nyíló kisebb konyhát, a hálót, valamint a fürdőszobát alig tudtam palástolni izgatottságomat, ami csak fokozódott, amikor a férfi elhúzva a társalgó hatalmas, egész falat betöltő ablakát takaró szalagfüggönyt egy tágas erkély tárult fel a szemem előtt. A fickó orra alatt somolyogva figyelte arcvonásaimat, amikor az ajtón kilépve észrevettem a kültéri látványkandallót a hatalmas, fonott sarokgarnitúrával, mely a kellemes baráti csevegéseknek kényelmes színteréül szolgált.

- Hogy tetszik? – fordult most felém, mire a tekintetemben megjelenő elégedett csillogást igyekeztem félig lesütött pilláim alá rejteni.

- Nem rossz, de van még néhány számításba jöhető lakás, nem szeretném elkapkodni a döntést – feleltem szenvtelen hangon, ugyanis a hirdetésben nem volt megjelölve pontos összeg, ezért nem akartam túl lelkesnek tűnni, nehogy felnyomjam ezzel a bérleti díjat. – Egyelőre fél évre érdekelne. Mennyi lenne a havi bérleti díj? – kérdeztem rá szívszorongva.

- Nem vagy amerikai, ugye? – odázta el a kérdés megválaszolását, majd fejrázásomra tovább faggatott. Körvonalakban felvázoltam neki honnan érkeztem, és hogyan kerültem ide, ügyesen elkerülve az anyagi körülményeim után puhatolózó kérdéseket, végül némi töprengés után kibökte az összeget, aminek hallatán csaknem felsikoltottam örömömben.

- Tehát ezerötszáz dollár havonta, amiben benne van a víz és a fűtés? Ezen kívül csak a rezsi jön rá? – tudakolóztam tovább az esetleges buktatók után kutatva, de úgy tűnt bizalmatlanságom alaptalan. Los Angelesi viszonylatban ezért a lakásért szemtelenül kedvező volt az ár, ezért gyanakodtam annyira, de megérezve bizalmatlanságomat a férfi minden fennmaradt kétségemet eloszlatta.

- Két hét múlva lesz az esküvőm, így elég sürgőssé vált a kiadás. Ebben a pénzügyi helyzetben meg sem próbálkozom az eladással, mert rengeteget buknék rajta – magyarázta keserű félmosollyal. – Valamivel többért akartam bérbe adni, de te megbízható, értelmes lánynak tűnsz, aki nem veri szét a berendezést – vált szélessé a mosolya a fogait kivillantva, mire én is elvigyorodtam.

- Esküszöm meg sem fordult a fejemben ilyesmi – bizonygattam a lehető legártatlanabb arckifejezéssel, azután egy pillanat alatt eldöntve, hogy kiveszem megegyeztünk a letét részleteiben. Miután aláírtuk az előszerződést és letettem a foglalót megbeszéltük a másnapi átadás időpontját, majd elbúcsúzva egymástól immár sokkal jobb hangulatban indultam haza.


~ ¤ ~


Az éjjel rémálmok gyötörtek, így reggel fáradt, karikás szemekkel ébredtem fel, mintha szemernyit sem aludtam volna. Az időeltolódás miatt otthon késő este volt már, de a rémképek nem hagytak nyugodni, ezért a szokatlan időponttal mit sem törődve felhívtam Emmát, hogy Lev után tudakozódjak. Azonnal fogadta a hívásomat, s mikor izgatottan közölte, hogy a fiú nemrég magához tért, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkamat.

- Talán mégis haza kellene jönnöd. Amint feleszmélt, rögtön téged keresett. Mintha itt sem lettem volna – mondta egy perc feszült csend után keserű hangon.

- Ez természetes Emma. Adj neki időt – feleltem halkan.

- Legalább a szülei végre ráébredtek arra a tényre, hogy egy fiuk is van – váltott témát hirtelen. – Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy egyszeriben képesek lettek felelős viselkedésre.

- Épp itt volt az ideje – jelentettem ki a múltba révedve. Noha sosem mondta ki nyíltan, tudtam mennyire mélyen érintette a fiút, hogy a családja gondoskodó szeretete nélkül vált kamasszá, s később felnőtté. Talán épp ez a hiány volt az oka annak, hogy a kezdeti súrlódások után bennem látva a biztos pontot annyira ragaszkodni kezdett hozzám. A tény, hogy mekkorát tévedett velem kapcsolatban mardosó bűntudattal töltött el, és ebben a pillanatban úgy éreztem, ha visszafordíthatnám az idő kerekét minden másképp történt volna.

- Ha kipihente magát felhívlak, biztosan örülne a hangodnak – szólalt meg ismét barátnőm visszarántva ezzel a jelenbe, azután a beszélgetést lezárva elköszönt tőlem. A készülődéssel végezve sietősen indultam az ajtó felé, majdnem összeütközve a váratlanul hazaérkező Annával.

- Hova igyekszel ennyire, szélvész kisasszony? – nevetett fel a táskáját ledobva.

- Ha két percen belül nem ülök autóba, megnézhetem magam. Késésben vagyok – vetettem felé egy kétségbeesett pillantást, azután fejcsóválásától kísérve tovább rohantam.

A késői ebédidőt LA belvárosában töltöttem, ahova egyébként is ki kellett szaladnom egy rövid megbeszélésre. Az ebéd utáni cappuccinómat szürcsölgetve épp a kezemben tartott árajánlatot böngésztem, amikor szemem sarkából érzékeltem, hogy valaki lehuppan a velem szemben lévő székre. Bosszúsan pillantottam fel, hogy egy csípős megjegyzéssel lekoptassam a tolakodó fickót, de a látogató széles vigyorát meglátva szemeim elkerekedtek a meglepettségtől.

- Alex! – állapítottam meg roppant mód értelmesen. – Mi a fenét keresel itt?

- Ezt inkább nekem kellene kérdeznem tőled, mivel én egy ideje már itt lakom – röhögött fel, mire végre kapcsoltam, és nagyvonalakban elmeséltem ideérkezésem körülményeit.

- Láttalak az újságokban a Vanderbilt sráccal – jegyezte meg mintegy mellékesen. Sejtettem mire akar kilyukadni, de elengedtem a fülem mellett a burkolt célozgatást. – Taylorral mi a helyzet? Megkapta a Karácsonyra szánt ajándékot? Mit küldtél neki? – puhatolózott tovább kérdésekkel elárasztva.

- Meg, de az Ünnepek után visszapostázta. Olyan dolgot küldtem neki, ami számomra sokat jelentett, egyben rejtett üzenetet közvetített, de a jelek szerint a legkevésbé sem érdekelte – feleltem zavartan fészkelődve a széken, majd ejtve a témát lezseren rándítottam egyet a vállamon. – Már nem számít.

- Lehet, hogy neki még igen – kacsintott rám, mire ironikus nevetést hallattam.

- Valószínű. Pont úgy viselkedik. Inkább még mindig a Swift ejtette sebeket nyalogatja.

- Ugyan már! Tényleg ilyen vak vagy? – fúrta átható tekintetét az enyémbe. – Nem veszed észre, hogy Swift hasonlít rád? Nem hiszem, hogy ez véletlen.

- Lory legfeljebb annyiban hasonlít hozzám, hogy szőke és kékszemű. Egyébként is Őt előbb ismerte, mint engem – húztam el a számat, de megrázta a fejét.

- Annak nincs jelentősége. Tedd majd egymás mellé a fényképeiteket. Taylor haragszik rád, aminek az okát nem tudom, de szerintem nincs még túl rajtad. Mi történt köztetek mikor Budapestre látogatott? – A kérdéstől megfeszültem, ami azonnal elárulta Alexnek, hogy beletrafált, mégpedig egyenesen a közepébe. – Tudom, hogy veled volt, mi másért tűnt volna el a forgatásról? – folytatta kitartóan a kellemetlenné vált érdeklődést, de összeszorított ajkakkal hallgattam. – Nézd, én láttam a kölyköt miután visszatért Vancouverbe, és egyáltalán nem festett valami jól. Szóval, ha engem kérdezel félre kéne tennetek ezt a kölcsönös sértettséget, hogy felnőttek módjára megbeszéljétek. Különösen mivel a jelek szerint a távolság már nem jelenthet akadályt.

- De nem kérdezlek téged! – csattantam fel ingerülten, majd enyhítve a hangnemet csipkelődő mosollyal folytattam. – Mióta változtattál szakmát és csaptál fel kerítőnek?

- Azóta, hogy éretlen kamaszokkal vagyok körülvéve – piszkálódott vigyorogva, mire tiltakozón felhördültem.

- Csak Taylor nevében nyilatkozz, én már felnőtt nő vagyok – jelentettem ki államat felszegve.

- Akkor viselkedj is úgy! – kacsintott rám, azután órájára pillantva szedelőzködni kezdett. – Mennem kell, de beszélhetnénk néha.

- Rendben – mosolyogtam rá a székemet hátratolva.

Az étteremből kisétálva megakadt a szemem az út túloldalán lévő üzlet kirakatán, melyben pontosan olyan fazonú bőrdzseki virított, amilyet már régóta szerettem volna. A délutánom szabaddá vált, nem kellett visszamennem az irodaházba, ezért egy másodpercig sem hezitálva a bolthoz sétáltam. Miután kiválasztottam a megfelelő méretet, amit felpróbálva elégedetten vizslattam magamon a tükörben, a férfiosztályon áthaladva a pénztárhoz igyekeztem. Tekintetemet végigfuttatva a kínálaton felfigyeltem egy különleges darabra, mely a próbababán csalogatta magához az érdeklődőket. A fekete, motoros fazonú bőrdzseki hátát diszkréten a bőrbe égetve egy kitárt szárnyú sas díszítette, amiről azonnal Taylor, és a vancouveri körhinta élménye jutott az eszembe. Tökéletes szülinapi ajándék lenne – futott át rajtam a gondolat a közelgő nevezetes dátumra asszociálva, végül emlékeztetve magam, hogy jelenleg a viszonyunk a legkevésbé sem nevezhető felhőtlennek, fejemet megrázva tovább siettem. Útban leendő lakásom felé az automatánál megálltam felvenni a szükséges pénzt, majd miután aláírtuk a végleges bérleti szerződést, a férfitól elbúcsúzva immár a kulcsokkal a kezemben indultam haza. A szabad délutánt ki akartam használni a költözésre, ezért nem vesztegettem az időt – Annának megköszönve a segítséget összepakoltam a cuccaimat, és máris fordultam vissza. A lakás tulajának még arra is volt gondja, hogy az ágyhoz új matracot biztosítson számomra, így mivel a konyha teljesen fel volt szerelve, csupán egy tévét kellett beszereznem, meg néhány apróságot. Útközben megálltam annál az üzletnél, ahol legutóbb a mikrót vásároltam, majd a leparkolást követően a motort leállítva aggodalmasan néztem körül mielőtt kiszálltam. Azonban úgy látszott szorongásom alaptalan, ezúttal nem láttam a várakozó autók között Taylor Audiját. A megkönnyebbüléstől felszabadultan szálltam ki, és indultam meg a bejárat felé, amikor Lev számát jelezve megcsörrent a telefonom.

- Szia, Lev – üdvözöltem a hívást fogadva. – Hogy vagy? Halálra izgultam magam miattad.

- Nem valami fényesen – hallottam gyenge hangját a vonal másik végéről. – Hiányzol.

- Te is nekem – szorult össze a szívem. A túloldalon zavart csend támadt, végül néhány másodperc tétovázás után újra megszólalt. – Nem jönnél haza?

- Nem tudok most elszabadulni – hazudtam Emma kedvéért, miközben torkomban egyre csak nőtt a fojtogató gombóc. – De Emma ott lesz melletted helyettem is.

- Te voltál a barátnőm két évig, nem Emma – felelte keserűen, amiből sejtettem, hogy a lány nincs most vele. – Rád van szükségem – puhított tovább, mire csaknem beadtam a derekamat, de mielőtt válaszolhattam volna közbevágott: - Megjöttek anyámék. Később visszahívlak.

A telefont letéve nehéz sóhajjal toltam tovább a kocsit a sorok között, az iménti beszélgetés mázsányi súlyként telepedett a lelkemre. Végül gondolataimat visszaterelve a vásárolni kívánt tévé felé kiválasztottam a megfelelőnek ítélt darabot, amit megragadva épp készültem a kocsira helyezni, amikor a váratlanul megszólaló hangtól összerezzentem.