13. fejezet

Másfél hét telt el hazaérkezésem óta, lassan egy hete dolgoztam munkahelyemen, amit apám összeköttetései révén sikerült megcsípnem. Mivel mindig is jó kommunikációs- illetve kapcsolatépítési készséggel rendelkeztem könnyen ment a beilleszkedés, és ugyanilyen könnyen sajátítottam el a munkához szükséges alapokat is. Bár nem vágott épp a szakmámba ez a fajta tevékenység, némi átfedést mégis mutatott, ugyanis a rendezvények költségvetésének megtervezése, és annak elfogadása után az adott keretek közé szorítása ugyanúgy az én feladatom volt, mint például a megfelelő helyszín, vagy menü kiválasztása. Magas szintű angol nyelvtudásomnak szintén jó hasznát vettem, hiszen az ügyfeleink gyakran külföldiek voltak, akik Magyarország kedvező árfekvése miatt telepítettek ide egy-egy reprezentatív találkozót. A kellemes kora délutáni napon sütkérezve az iroda ablakában épp a következő project árajánlatát tanulmányoztam, amikor kopogtattak az ajtómon, majd rögtön azután benyitott az asszisztensgyakornok.

- Tita, téged keres egy nagyon jóképű fiatalember – hadarta izgatottan.

- Nem várok mára senkit – feleltem a számhalmazokba mélyedve.

- Nem számítottam rá, hogy ha látni akarlak, előtte be kell hozzád jelentkeznem – hallottam meg a legkevésbé sem várt hangot.

Miközben a dosszié kihullott a kezemből, szemeim a döbbenettől elkerekedve meredtek az érkezőre, akinek az arcán széles vigyor terült el.

- Taylor, te hogy kerülsz ide? – hebegtem zavartan, agyam még mindig nem fogta fel a retináim által közvetített látványt.

- Ezt a hotelszobádban hagytad – lépett hozzám közelebb elbizonytalanodva, közben felém nyújtotta a zsebéből előhúzott telefonomat.

- Köszönöm, de nyilván nem ezért utaztad át a kontinenst – vettem el felocsúdva, mialatt szám sarkában hamiskás mosoly bujkált.

- Valóban nem – ismerte be, majd némi tétovázás után hozzáfűzte: - Látni akartalak. Nem volt kellemes egyedül ébredni a csodás este után, de gondolom lesz rá magyarázatod – nézett a szemembe áthatóan.

- Nézd, én csak… - haraptam félbe a mondatot.

- Csak mi? – faggatott kíméletlenül.

- Olyan mélyen aludtál, és én hirtelen úgy éreztem mindkettőnknek jobb, ha elkerüljük a reptéri búcsúzkodást – válaszoltam nagyot nyelve, azután felsóhajtva hozzátettem: - A gépről még fel akartalak hívni, de a hotelben maradt a telefonom.

- Fogalmad sincs mit éreztem akkor reggel. Azt gondoltam, mindez pusztán a játékod része volt – felelte keserűen.

- Taylor, én nem játszottam veled – néztem a szemébe nyíltan, mire hirtelen újra elvigyorodott.

- Ugye tudod, hogy nem volt egyszerű megtalálnom téged? Először felhívtam az iskoládat, mert azt gondoltam ott vagy ahol felvilágosítottak, hogy a gyakorlati időszakodat intézményen kívül töltöd. Arról persze nem adtak információt, hogy ez pontosan hol van így kikerestem Emma számát, és mivel nem akartam elárulni itt tartózkodásomat füllentenem kellett.

- Kitartó egy pasi vagy – nevettem fel a fejemet csóválva. – Mit mondtál neki?

- Azt, hogy meg akarlak lepni valamivel, de a futárcég csak munkaidőben közvetít – villantotta fel a fogait ismét.

- Emmának nem nehéz túljárni az eszén – jegyeztem meg csillogó szemekkel -, de mi lesz, ha kiszagolják, hogy itt vagy?

- Nem szóltam róla senkinek, csak annyit mondtam, hogy van egy kis elintéznivalóm aztán leléptem – vonta meg a vállát.

- Mennyi időnk van? – kérdeztem szorongva.

- Reggel indulok vissza – felelte elkomorodva, s az információtól légszomjam támadt.

- Tehát kevesebb, mint egy nap – állapítottam meg alig hallhatóan, majd egy hirtelen hangulatváltással elmosolyodtam – Akkor nincs vesztegetnivaló időnk, használjuk ki!

- Mire készülsz? – húzta fel a szemöldökét gyanakodva, miközben én az iroda sarkában elhelyezett paraván mögött szélsebesen átöltöztem.

- Körülnézünk egy kicsit a városban – kacsintottam rá a kezét megragadva, de nem mozdult.

- Nem akarom, hogy felismerjenek – emlékeztetett rá, hogy nem egy hétköznapi fickóval készülök városnézésre, erre az orrára toltam a napszemüvegét, s a kezében tartott baseball sapkát a szemébe húztam.

- Taylor, ez Budapest, nem Los Angeles – kacsintottam rá az ajtó felé haladva.

- Szilvia, mára végeztem – szóltam oda az asszisztensnek, aki mindent értő, cinkos mosollyal bólintott.

A liftből kiszállva meglepetten vettem észre Ryant, aki az épület előterében várakozott, ezért egy rövid megtorpanást követően az ellenkező irányba indultam.

- Tita, mit csinálsz? – kérdezte Taylor gyanakodva.

- Pszt! – pisszegtem le – Csak halkan, nem akarom, hogy észrevegyen. Kettesben szeretnék lenni veled, lelépünk a vészkijáraton.

Néhány pillanat töprengés után a fejét ingatva követett, de mikor a parkolónál szintén az ellenkező irányba húztam ismét lecövekelt, hogy rosszallóan nézzen rám.

- A-a, nincs kocsi, villamossal megyünk – jelentettem ki huncutul csillogó szemekkel.

- Felejtsd el! Fel nem szállok egy olyan izére – mondta undorodó arckifejezést vágva.

- Tay, ez itt Európa, nem fogsz semmiféle halálos kórságot összeszedni – vetettem rá egy lesajnáló pillantást.

- Nem erről van szó, de mint említettem már nem akarom, hogy felismerjenek – felelte némiképp szégyenkezve. – Mellesleg ha jól sejtem te is kocsival közlekedsz.

- Ugyan már, ha valakinek nagyon feltűnnél, majd rád cuppanok, és máris takarásban lesz az arcod. Tay, meglátod, jó móka lesz – győzködtem figyelmen kívül hagyva utolsó mondatát. – Éljünk veszélyesen! – vetettem be a végső érvemet vicces grimaszt vágva.

Úgy látszott ez hatott, mert a fejét csóválva végre elvigyorodott és hagyta, hogy a villamos felé cibáljam. Felszállva rá az ölébe huppantam, amit meglepett mosollyal észrevételezett.

- Csak azért, hogy minél kisebb felület látszódjon belőled – súgtam a fülébe incselkedve. – Néha szeretek felszállni egy-egy metróra, vagy villamosra. Érdekes utazás közben tanulmányozni az embereket – a ruháikból, az arcukon átsuhanó vonásokból, vagy épp mozdulataikból kitalálni mire gondolnak, honnan jöttek, hogyan élnek. Látod azt az idős párocskát? Ahogy mosolyogva fogják a másik ráncossá aszott kezét, miközben csillogó szemekkel bámulnak egymásra? Nyugdíjasok, akiknek szép életük volt, s miután kiröppentek a felnőtt gyerekeik még mindig ugyanúgy szeretve egymást, mint régen, éldegélnek immár kettecskén. – Az orrom alatt somolyogva figyeltem Taylor elképedt arcát, amivel a hóbortomat fogadta. – Most te jössz, mi jut eszedbe arról az édesanyáról a két kicsi gyerekkel?

- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét, majd rosszallóan összehúzott szemöldökömre reagálva mégis megpróbálkozott – Tényleg nem tudom. Talán épp arra gondol, hogy mit fog főzni a férjének vacsorára.

- Ez szánalmasan fantáziátlan volt – nevettem el magam a suta válaszon. – Nem, ez az asszony egyedül neveli a gyerekeit, a férje elhagyta. A vonásai keserűek, és ahogy a távolba réved a kezeit tördelve épp azon töpreng, hogyan fogják kihúzni a csekély fizetéséből hónap végéig. A gyerekek már kinőtték a ruháikat, de nincs pénz újakat venni így addig hordják azokat, amíg bele tudja őket préselni. – Hangom az utolsó szavaknál megremegett, s legszívesebben odamentem volna, hogy a kilátástalan helyzetű nő kezébe nyomjak egy nagyobb összeget.

- Elképesztő vagy – súgta a fülembe elismerően, észre sem véve megváltozott hangulatomat.

- Látod azt a lányt? A félig lesütött pillák alól a szemben lévő fiúra vetett szégyenlős pillantásokat? – kérdeztem most kevésbé szomorú célpontot választva. – Nem először figyeli a fiút, többször utaztak már együtt, és minden alkalommal arra vár, hogy majd egyszer rámosolyog, megszólítja, de nem meri megtenni az első lépést csak ezekre a feltűnésmentes, röpke szemvillanásokra futja, amik után rögtön elpirulva veti bele magát a könyvébe. Vajon Ő már hányadik ilyen srác, aki egy nap nem ül többet villamosra, így végképp eltűnik a remény utolsó halvány fénysugara is a lány életéből? – Egy hirtelen mozdulattal papírt és tollat vettem elő a táskámból, majd néhány szót rávésve egészen picire hajtva a kezembe rejtettem. – Gyere – nyúltam Tay karjáért –, leszállunk! – A fiú mellé érve úgy tettem, mintha megbotlanék, és félig-meddig rázuhanva a kezébe nyomtam a cetlit.

- Mit csinálsz? – súgta oda Taylor, amikor megállt a villamos.

- Csak figyelj! – somolyogtam sokatmondóan, majd lelépve megtorpantam a megállóban, s immár az ablakon keresztül figyeltem a félszeg srácot, aki azt követően, hogy elolvasta a papírra vetett szavakat némi tétovázás után leült a lány mellé, s ráköszönt.

- Mit írtál a papírra? – nézett rám álmélkodó szemekkel Taylor, miközben fedélzetén új reményekkel elindult a sárga szerelvény.

- Legyen az én titkom – kacsintottam rá elégedetten csillogó szemekkel. – Látod? Ezekért megéri néha felhagyni a kényelemmel, és elvegyülni az emberekkel. Az érzésekért, a pillanatokért, amik bár apró csekélységeknek tűnnek, mégis megszépítik a hétköznapokat.

- Az az érzésem, hogy menthetetlenül idealista vagy – mosolygott rám, majd mikor megindultam a hatalmas bevásárlóközpont felé megtorpant. - Kizárt, hogy bemegyek ebbe a tömegbe.

- Nyugi, csak a kocsimért megyünk a parkolóba. Reggel dugó volt, és itt hagytam – karoltam át a derekát, hogy sétálgató párocskának tűnjünk.

A távirányító pityegését követően beszálltunk a kocsiba, azután a mélygarázsból kigördülve Budaörs felé vettem az irányt.

- Hova megyünk? – kérdezte Taylor gyanakodva, mikor elhagytuk Budapest határát. – Azt hittem, megmutatod a várost.

- Így is lesz, ne rontsd el a meglepetést! – kacsintottam rá sejtelmesen mosolyogva.

A budaörsi reptérre érve felvont szemöldökkel nézett rám, majd mikor végre kapiskálni kezdte mit akarok, megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Városnézés sétarepülővel? – kérdezte, mire bólintottam.

- Mivel kevés az időnk te pedig nem akarod, hogy felfedezzenek ez a megoldás tökéletes, mivel gyors, és a pilótát leszámítva kettesben lehetünk.

- Hihetetlen vagy! – csóválta a fejét elismerő mosollyal. – Hitelkártyát elfogadnak? – nézett rám aggodalmasan.

- Arra nem lesz szükség – feleltem magabiztosan, erre értetlen arckifejezést öltött. – Az apámé ez a Cessna – fűztem hozzá magyarázatként.

Miután üdvözöltem a pilótát elhelyezkedtünk az ülésen, s néhány percet követően már madártávlatból mutogattam Taylornak Budapest látványosságait. Meghatott mosollyal ajkamon figyeltem a fiú elbűvölten csillogó szemeit, ahogy az egyik ablaktól a másik felé hajol.

- Kár, hogy nem tudsz tovább maradni, az esti fényekben még fantasztikusabb látvány – jegyeztem meg a Duna csillámfényű ezüstszalagját bámulva.

- Megnézhetjük éjszaka is, bár én mást terveztem – suttogta a fülembe átkarolva.

- El nem tudom képzelni, mi lehet az – simítottam végig ajkammal az arccsontját incselkedőn.

~¤~

A szálloda lakosztályába korgó gyomorral érkeztünk, mire Taylor kuncogva vette fel a telefont, hogy vacsorát rendeljen a szobaszerviztől. Mialatt az ételre vártunk kisétáltunk a tágas erkélyre, hogy egy-egy pohár pezsgő társaságában összeölelkezve bámuljuk a csodás panorámát. Az egész vacsora várakozásteljes hangulatban telt, csak néha-néha szakítottuk meg néhány szóval a köztünk lévő feszült vibrálást.

- Köszönöm a szép élményt, amit a repüléssel okoztál. Nekem is van egy meglepetésem számodra – mosolygott sejtelmesen mikor végeztünk, azután a kis komódhoz sétálva valamit felvett onnan, amit a kezében dugdosva tért vissza hozzám. - Ez az ajándékom, amit Vancouverben nem sikerült átadnom – nyújtotta felém a bársonnyal bevont dobozkát, mely egy aranyláncra fűzött gyönyörűen cizellált, kulcs alakú medált rejtett, aminek hátoldalára csupán néhány szó volt gravírozva: For my Freedom* - Úgy érzem, te minden lakatot képes vagy felnyitni, s ezáltal felszabadítani a velünk született gátakat. Hiányzik az az érzés, ami Vancouverben csak melletted fogott el… - lehelte a fülembe, majd megkerülve szinte észrevétlenül a nyakamra kapcsolta a láncot, azután hátulról átölelve a tincseimtől szabaddá tett nyakszirtemre nyomta forró csókját.

A meghatottságtól alig hallható köszönömöt rebegve karommal hátranyúlva fűztem ujjaimat sűrű hajának szálai közé. Keze most derekamról felfele siklott, hogy rásimulva feszes kebleimre megállapodjon azokon. Ajka immár a kulcscsontomon járva égette bőrömre izzó nyomát, mire halk sóhaj szakadt fel torkomból. Egy nagy levegővételt követően hirtelen elengedett, hogy egy másodperc múlva a kezemet megragadva húzzon a szemben lévő ajtó felé.

- Van még egy meglepetésem – mosolygott rám szélesre tárva az ajtót, mely mögött egy romantikus fényekkel megvilágított hatalmas, teakfával borított talapzatba süllyesztett jakuzzi tárult fel, hátterében egy egész falat betöltő ablakon keresztül rálátással a fényárban úszó Budapestre.

- Oh… - nyögtem fel a bámulatos látványtól meghökkenve.

- Mielőtt elváltunk túl gyorsan történt mindent, ezért szeretném bepótolni az elmulasztott romantikát – somolygott az orra alatt megilletődött arckifejezésem láttán, azután szemében kéjes várakozással telve vetkőztetni kezdett.

Rövidesen az utolsó ruhadarabtól is megfosztva merültünk el a habokban, s miután Taylor ölébe helyezkedve gátlások nélkül feledkeztünk egymásba, az ablak párás ködbe burkolózva rajzolta sejtelmessé a kilátást.

Később, immár az ágyban kimerülten pihegve feküdtünk egymás karjaiban, amikor nem bírtam tovább, s egy nagy levegőt véve feltettem a régóta bennem motoszkáló kérdést.

- Hogy lesz tovább?

Hosszas csend következett mialatt szorongva vártam a választ, ami nem akart megérkezni, majd mikor végre szóra nyitotta ajkait közbevágtam.

- Inkább ne mondj semmit, nem akarom, hogy olyasmit ígérj, amit nem tudsz majd betartani – suttogtam hamis mosollyal, miközben torkomat a csalódottság könnyei fojtogatták.

Hatalmas, megkönnyebbült sóhaj hallatszott felőle tovább facsarva ezzel a szívemen, azután azt remélve, hogy így enyhítheti a ki nem mondott súlyos szavakat, halkan megszólalt.

- Szeretném, ha reggel elkísérnél a reptérre – cirógatta végig arcomat, mire szótlanul bólintottam.

Válaszomra elégedetten hunyta le a szemeit, hogy néhány perc után mély álomba merülve szuszogjon mellettem. Miután megbizonyosodtam arról, hogy halk szöszmötölésemre nem fog felébredni kicsusszantam mellőle, majd az óvatos mozdulatokkal történő felöltözést követően kilopóztam. A kocsimba ülve mielőtt indítottam néhány percet várnom kellett, hogy a szememben gyülekező keserű könnyektől homályossá vált látásom újra kitisztuljon.

~¤~

Az éberen töltött éjszaka eredményeképpen elcsigázott tükörképemre meredve lemondó legyintéssel épp befejeztem a reggeli készülődést, amikor Taylor számát jelezve megszólalt a telefonom, amit fél perc tétovázás után végül felvettem.

- Szia, már a reptéren vagy? – kérdeztem könnyednek szánt hangon a háttérből beszűrődő ismerős zsivaj hallatán.

- Igen, de reméltem, hogy te is elkísérsz. Ezúttal miért tűntél el reggelre? – kérdezte feszülten, mire csak újabb tétovázást követően válaszoltam.

- Mert ha maradok, az már valami egészen mást jelentett volna.

- Miért, így mit jelent? – szorított sarokba hangjában metsző éllel.

- Csak szex…. Ne képzelj bele többet, mint ami – feleltem színtelen hangon, s kezemből csaknem kicsúszott a telefon.

- Azt akarod mondani, hogy átutaztam a kontinenst egy szimpla szexért? – faggatott vészjóslóan várakozva válaszomra, de csak a csend felelt. – Remek üzlet volt, megérte. Profi szolgáltatást nyújtottál. Azért ha nem haragszol legközelebb helyben keresek kielégülést, biztosan itt is bőven akad rá jelentkező – jegyezte meg maró gúnnyal, s a durva bántástól miközben arcom hamuszürkévé vált, szememet elfutották a könnyek.

- De legalább azt kaptad a pénzedért, amit elvártál – vágtam vissza hidegen, mielőtt bontottam a vonalat.

* a szabadságomért

Simple Plan: Tökéletes világ


Nem láthattam előre,
Nem tudhattam, hogy ez közeleg.
Úgy tűnik a világom darabokra hullik.

Miért van az, hogy minden ennyire nehéz,
Nem hiszem, hogy fel tudom dolgozni, amit mondtál,
Ez nem fog csak úgy elmúlni.

Egy tökéletes világban
Ez nem történhetett volna meg.
Egy tökéletes világban
Még mindig itt lennél.
Ennek nincs semmi értelme,
Már majdnem összeraktam a darabokat,
De neked
Ez már semmit sem jelent,
Egyáltalán semmit.

Mindig úgy gondoltam, hogy erős vagyok,
Egészen addig a napig, mikor minden elromlott.
Azt hiszem, ezen már csak egy csoda segíthet át.

Bárcsak visszahozhatnálak,
Bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét,
Mert képtelen vagyok elengedni.
Nem találom az utam,
Igen,
Nélküled nem találom az utam.

Egy tökéletes világban
Ez nem történhetett volna meg.
Egy tökéletes világban
Még mindig itt lennél.
Ennek nincs semmi értelme,
Már majdnem összeraktam a darabokat,
De neked
Ez már semmit sem jelent,
Egyáltalán semmit.

Nem tudom, mit kellene most tennem,
Nem tudom, hová mehetnék,
Még mindig itt várok rád,
Elveszek, ha nem vagy itt velem.
Ki kell tartanom miattad,
Mert nem hagyhatom, hogy elmenj!

Egy tökéletes világban
Ez nem történhetett volna meg.
Egy tökéletes világban
Még mindig itt lennél.
Ennek nincs semmi értelme,
Már majdnem összeraktam a darabokat,
De neked
Ez már semmit sem jelent,
Egyáltalán semmit.
Te már semmit sem érzel,
Egyáltalán semmit.

12. fejezet

Miután a szükséges papírokat aláírva kijelentkeztem a hotelből, meglepetten fordultam a nevemen szólító női hang felé.

- Hello, Cathy! Nem úgy beszéltük meg, hogy majd a reptéren leadom a kocsit? – bámultam rá meglepetten, mikor végre feleszméltem az elkalandozó gondolataimból.

- De igen, azonban akkor még nem sejtettem, hogy lesz némi gubanc – sóhajtott fel, majd értetlenkedő arckifejezésemet látva folytatta – A reptéren vár néhány újságíró, akik arra számítanak, hogy szolgáltatsz nekik valami szaftos sztorit mielőtt hazautazol, ezért jobbnak láttam, ha elkísérlek.

- Hogy mi? – húztam össze a szemöldököm.

- Az elmúlt napokban sok időt töltöttél együtt Taylorral, aztán ott voltak a fotók Alexszel… – harapta félbe a mondatot.

- Te most komolyan azt gondolod, hogy a nem létező hódításaimmal fogom szórakoztatni az újságírókat? – kérdeztem élesen, közben már az autó felé tartva.

- Nem, nem erről van szó, csak figyelmeztetni akartalak, hogy készülj fel egy esetleges rögtönzött interjúra – magyarázta kedvesen.

- Cathy, én képtelen vagyok most beszélni bárkivel is – feleltem színtelen hangon, odanyújtva neki a kocsi kulcsát.

- Ugyan, hiszen az első nap is remekül megoldottad – mosolygott rám immár a kormány mögött.

- Nem megy, Cathy. Most nem.

- Taylor miatt, igaz? – faggatott, de makacsul hallgattam. – Láttam Ryant* a hallban szóval, ha jól sejtem nálad töltötte az éjszakát.

Továbbra sem válaszoltam, ám a napszemüveget levéve felé néztem, s könnyes tekintetem a szemem alatt sötétlő karikákkal beszédesebb volt minden szónál.

- Megoldjuk valahogy – küldött felém egy minden értő, bíztató mosolyt miközben indított.

A reptérnél a bejárattól távolabb álltunk meg, majd miután megbeszéltük, hogy Cathy elvonja az lesifotósok figyelmét, sikerült észrevétlenül átjutnom az ellenőrzőkapun ahova már nem jöhettek utánam. A kis akciónknak köszönhetően alig néhány perces várakozást követően fel is szállhattam az Amszterdam felé tartó gépre, ahol nagyot sóhajtva süllyedtem bele az ülésbe. A kellemesen töltött éjszaka képeit felidézve arcomon elrévedező mosollyal bámultam ki az ablakon, amikor a mellettem lévő helyre leült valaki. Oda sem nézve pörgettem tovább a képkockákat, míg végül ahhoz a fotóhoz értem, amikor Taylor felébredve rádöbben, hogy nélküle utaztam el.

- A francba! – mormogtam az orrom alatt, hiába keresgélve táskámban a telefont. – Hát ez remek! – tettem még hozzá ráébredve, hogy valószínűleg a párnám mellett hagytam.

- Segíthetek? – hallottam meg a mellettem ülő kellemes hangját. – Gabriel vagyok – mutatkozott be mikor felé fordultam.

- Tita – feleltem miközben végigfuttattam tekintetem a jóképű, sötétszőke hajú srácon. – Semmi gond, csak a szállodában hagytam a telefonom – vetettem rá egy halvány mosolyt.

- Itt az enyém – nyújtotta át a sajátját, amit néhány másodperc gondolkodás után visszautasítottam.

- Köszönöm, de inkább mégsem veszem igénybe – ráztam meg a fejem. – Talán jobb ez így.

- Pasi ügy? – kacsintott rám mindent értő vigyorral az ajkán, mire bólintottam. – Nem lenne jobb felhívni, és túlesni rajta? Lehet, hogy életed legnagyobb hibáját követed el. – Színpadiasan eltúlzott vészjósló arckifejezését látva felnevettem, azután újra elkomorodtam.

- Vagy épp ellenkezőleg. Akkor követnék el hibát, ha megtenném. Ki tudja talán az, hogy ott maradt a telefonom egyfajta égi jel volt – vontam meg a vállam, ám hangom nem csengett határozottan.

- Ó, jajj, ismét egy sorshívő? – ingatta a fejét ijedt arcot vágva, mire újra elnevettem magam. – Tudod, véleményem szerint a legbénább dolog a rossz döntéseket a sors kezére hárítani ahelyett, hogy bevallanánk magunknak, ezt bizony durván elcsesztük – kacsintott rám, de figyelmen kívül hagytam az utalást. – Mit csinálsz Amszterdamban? – kérdezősködött témát váltva.

- Átszállok egy másik gépre – somolyogtam az orrom alatt lehervadó vigyorát látva.

- Hát persze, miből is gondolhattam, hogy szerencsém lesz?! – kiáltott fel eltúlzott grimasszal. – És onnan hova?

- Haza Budapestre – feleltem miközben a gép felszállt.

- Ezek szerint nem sok esély van rá, hogy újra találkozunk – állapította meg elkomorodva, mire megráztam a fejem.

- És Te? Mit tervezel Amszterdamban? – kérdeztem kíváncsian.

- Meglátogatom egy barátomat az egyetemről. Tudod, egy kis bűnös lazulással egybekötött kikapcsolódás – nézett rám sokatmondóan vakítóan kék szemével, és én értve a célzást újra elmosolyodtam.

- Coffee shopok, piros lámpás negyed?

- Bűnös város, még bűnösebb erkölcsökkel – kacsintott rám élveteg arckifejezéssel.

- Egy kis haladó szellemű sütizésben én is benne lennék egyszer, de a lányokat kihagynám. Kár, hogy mindössze negyven percem van az átszállásra, mert szívesen megnéztem volna a várost – sóhajtottam fel.

- Megpróbálhatjuk becserélni a jegyed egy későbbi gépre – vetette fel az ötletet reménykedve, ám megráztam a fejem.

- Nem lehet. Várnak az otthoni reptéren, és fáradt is vagyok – néztem rá bocsánatkérően, azután befejezve a beszélgetést ismét az ablak felé fordultam.

~¤~

A gép döccenésére ébredve meglepetten észrevételeztem, hogy az egész utat átaludtam.

- Épp időben – mosolygott rám Gabriel az övét csatolva.

- Ne haragudj, hogy ilyen pocsék beszélgetőpartner voltam – néztem rá szégyenkezve.

- Ugyan, láttam, hogy nyúzott vagy ezért nem is erőltettem, különben egy percet sem hagytalak volna aludni – kacsintott rám magabiztosan.

Együtt szálltunk le a gépről, és indultunk a csomagjainkért, azután a váróban zavart toporgást követően a kezembe nyomott egy névjegykártyát.

- Ha esetleg késztetést éreznél egy kis sütizésre… - harapta félbe a mondatot.

- Örülök, hogy megismertelek – vettem el tőle somolyogva, azután elbúcsúztam.

Újabb gép, újabb becsekkolást követő fel- majd leszállás, végül megérkeztem a Ferihegyi reptérre, ahol Emma szaladt felém a váróban.

- Jajj, de jó újra látni! – ölelt át vehemensen.

- Emma, kipréseled belőlem a szuszt – nyögtem fel vigyorogva, mire hirtelen elengedett.

- Ezúttal megmenekültél, de a kocsiban mindent el kell mesélned – fenyegetett meg a kijárat felé haladva, azonban úgy tűnt útközben megfeledkezett erről, mert hazáig megállás nélkül ömlött belőle a szó.

Az üres lakásba érve rezignáltam észrevételeztem, hogy senki sem várja izgatottan hazajövetelem, ám Emma szóáradata nem engedte eluralkodni rajtam a rosszkedvet. Miközben az ágyamra helyezett bőröndben az ajándékát kutattam, a széthányt kupac tetején billegő műanyag tasakból kicsúszott Taylor pólója.

- Te jó ég, ezt Taylor viselte? – ragadta meg Emma az egyszerű fekete pólót, amin a nekem szánt szavak díszelegtek.

- Az az enyém! – kaptam utána hevesen közben barátnőm kezébe nyomva a neki vásárolt Jacobos fotóval nyomott felsőt, melyen a személyre szóló aláírás virított.

- Jézusom, Tita, te belezúgtál Taylorba! – kerekedtek el Emma szemei néhány másodperc döbbent csend után.

- Ugyan már! Ismersz, nem vagyok az a szerelmes típus – hárítottam lesütött pillákkal, de éreztem, hogy kezdek elpirulni.

- Valóban? Akkor megtartom a pólót, neked úgysem jelent semmit – nyúlt ismét a relikvia felé hamiskás mosollyal a szája sarkában.

- Rendben, legyen a tiéd ez is – nyeltem nagyot egy pillanatnyi tétovázás után, majd számat beharapva figyeltem, ahogy elveszi.

- Nem, Tita, ez neked lett szánva. Csak kíváncsi voltam mit reagálsz – adta vissza végül az arcomat fürkészve, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Levi többször is érdeklődött utánad – váltott témát. – Panaszkodott, hogy nem válaszolsz a hívásaira és az üzenetekre.

- Levivel végeztem mielőtt elutaztam – feleltem rezzenéstelen arccal csomagolva vissza a felsőt a műanyag tasakba.

- De hát miért? – kiáltott fel elképedve, mivel neki még nem említettem a szakítást. – Talán nem a legtökéletesebb fickó, de igazán jól összepasszoltatok, és az utóbbi időben úgy vettem észre, hogy érzelmileg is közelebb került hozzád.

- Igen, és pont ez a probléma – sóhajtottam fel.

- Nem értelek, Tita. Más lány örülne ennek, te pedig épp ezért taszítod el? – csóválta a fejét.

- Emma, én nem szeretem Levit, és nem akarom, hogy ebbe a kapcsolatba még jobban belebonyolódjunk. Most még szép emlékekkel válhatunk el, amik később csak megkeserednének – ültem le a múltba révedve.

- Oké, te tudod, mit érzel. Viszont nem kellene ennyire makacsul ragaszkodnod az önállóságodhoz. Néha megnyílhatnál kicsit, mert így sosem leszel igazán boldog – nézett rám sokatmondóan.

- Ha túlzottan kitárod a lelked, sebezhetővé válsz és gyengévé. A gyengeség pedig a vesztesek jellemzője – feleltem keményen.

- Kockázat nélkül nincs nyereség – kacsintott rám az orra alatt somolyogva.

- Viszont amikor egy lapra teszel fel mindent, könnyen elbukhatsz, és onnantól nincs visszaút. Ha nem teszed fel tétnek a szívedet, nem fogod azt elveszíteni – vágtam vissza, mire a fejét ingatva legyintett.

- Feladom, úgysem tudlak meggyőzni – állt fel az ablakhoz lépve. – Megjött a mostohaanyád, úgyhogy én most inkább lelépek – húzta el a száját.

- Szia, Tita, te már itthon? Megfeledkeztem róla, hogy ma jössz haza. Miért nem hívtál fel? Kimentem volta eléd a reptérre – nyávogta Mercédesz az előtérben, de szinte oda se figyelve rám pakolászta a reklámtasakjait.

- Elhagytam a telefonomat, és Emma egyébként is értem jött – vontam meg a vállam sokatmondó pillantást vetve távozni készülő barátnőmre. – Apa? – kérdeztem miután elköszönve Emmától becsuktam az ajtót.

- Koppenhágában van, holnap éjjel jön haza – felelte elbűvölten meredve egy undorító, selyemcukorka színű cipőre, amit épp most halászott elő a dobozából.

- A szobámban leszek – vetettem oda átlépve az előttem pattogó, fejhangon ugató dögön, de meg sem hallotta.

Mintha semmit sem aludtam volna a repülőn, kimerülten pakolgattam a holmimat, amikor kopogtattak az ajtómon.

- Mercédesz, most nincs kedvem végignézni miket vásároltál, ne haragudj – kiabáltam oda se pislantva.

- Szia, Tita – hallottam meg az ismerős hangot, mire megmerevedtem. – Emma említette, hogy ma jössz haza, és gondoltam meglátogatlak.

- Szia, Levi – sóhajtottam fel belenyugodva az elkerülhetetlen beszélgetésbe.

- Nem válaszoltál az üzeneteimre – nézett rám szemrehányóan lezserül a falnak támaszkodva.

- Levi… - vettem egy mély levegőt. – Azt hiszem elég világos voltam, mielőtt elutaztam. Sajnálom, de vége van.

- Reméltem, hogy meggondoltad magad – felelte ellökve magát a faltól. - Nem próbáljuk meg újra? Tudom, hogy hibáztam, amiért nagyon rád akaszkodtam, de nem fog többet előfordulni – közeledett felém. – Képtelen vagyok elhinni, hogy mindez nem hiányzik neked – súgta a fülembe, majd hajamat félresimítva a nyakamba csókolt.

- Nem, nem hiányzik – csattantam fel hidegen, eltolva közben magamtól.

- Te összeszűrted a levet azzal az éretlen kölyökkel? – húzta résnyire a szemeit gyanakodva.

- Nem szűrtem össze senkivel, csak már nem vagy rám hatással. Olyan nehéz ezt felfogni? – vetettem oda, de közben kerültem a pillantását.

- Nem versz át, Tita. Ismerem a tested minden rezdülését, nem így reagálnál több mint két hét szexmentes időszak után – húzta el a száját gúnyosan. – Lefeküdtél vele.

- Mondtam már, nem történt semmi – néztem rá megkeményített arcvonásokkal, majd az ajtóhoz sétálva szélesre tártam. - Örültem a látogatásodnak, de ha megbocsátasz, fáradt vagyok.

- Ugye tudod, hogy nem fogom ilyen könnyen feladni? – vetette oda mielőtt kisétált. – Tökéletesen passzolunk, amit előbb-utóbb te is be fogsz látni.

~¤~

Az iskolába történő beiratkozáskor, ami pusztán formalitás volt, mivel a következő két szemesztert gyakorlati képzésben töltötte mindenki ismét összefutottam Leventével, aki ezúttal egy fejbiccentést követően csak a távolból vetetett felém sötét pillantásokat. A lepecsételt diákigazolványt visszacsúsztatva a tárcámba a kijárat felé indultam, hogy az utolsó szabad hétköznap délutánomat Emmával töltsem.

- Akkor holnaptól belevetjük magunkat a nagybetűs életbe? – kérdezte izgatottan immár a Leroy asztalánál ülve.

- Bele bizony! – mosolyogtam rá a lazacos salátám fölött.

- Kicsit irigyellek azért a bomba helyért, amit apád elintézett neked. Amíg te egy csodás irodából szervezed a találkozókat, és tárgyalásokra jársz, addig én főzhetem a kávét, meg fénymásolhatok – húzta el a száját, mire elnevettem magam.

- Emma, ne ess túlzásokba. Egy nagyvállalat vezérigazgatójának személyi asszisztense mellett lenni gyakornoknak korántsem olyan rossz állás – kacsintottam rá.

- Talán nem, viszont a tied sokkal kreatívabb, és nagyobb szabadságot ad. Mit nem adnék, ha a következő félévben én is reprezentatív rendezvények szervezésében segédkezhetnék – sóhajtott fel álmodozva.

- Én elvégzem a piszkos munkát, te viszont élvezheted majd a gyümölcsét, mert mindegyikre szerezhetek meghívót – néztem rá sokatmondóan, mire felcsillant a szeme.

- Vigyázz mit ígérsz, mert behajtom rajtad! – fenyegetett meg a villájával színpadiasan.

- A nyakamat rá, hogy fél év múlva a könyöködön jönnek majd ki az unalmas összejövetelek, de ha ragaszkodsz hozzájuk – vontam meg a vállam, miközben kikértem a számlát.

- Nem ugrunk le este a törzshelyünkre? – kérdezte Emma fizetés után. – Rég bulizunk együtt.

- Holnap már dolgozom, és nincs kedvem összefutni Levivel. Ismered, ha iszik egy kicsit, sokkal nehezebb féken tartani – hárítottam az ötletet, de Emma nem adta fel.

- Hova lett az én vagány barátnőm? Elveszett Vancouverben? – provokált felhúzott szemöldökkel.

- Hát jó, menjünk, de nem maradok kettőnél tovább, oké? – egyeztem bele lemondó sóhajjal.

- Ismerlek már, ha belendülsz, úgyis zárásig maradsz – kacsintott rám, mire elnevettem magam.

Miután hazaértem aludtam egy keveset, hogy valamelyest kipihentebben induljak el az éjszakába, azután a készülődéssel végezve Emmáért indultam. Mivel a holnapi munkakezdés miatt rám nem jellemző módon ki akartam hagyni az alkoholt, felvállaltam a sofőr szerepét. Emma már tűkön ülve várhatott, mert még le sem állítottam a motort, amikor feltépte az ajtót, hogy bevágódjon mellém. A szokásos törzshelyek egyikére érve, amely hétköznap lévén ezúttal nem volt túlzsúfolt már én is izgatottan szálltam ki az autóból, hogy az ismerős biztonságiak felé biccentve, akik gyakran engedtek be soron kívül belépjünk a klubba.

- Helló, lányok, micsoda véletlen! – karolt át hátulról mindkettőnket az ismerős hang tulajdonosa a bárpultnál.

Emma felé vetve egy gyilkos pillantást, aki vállát vonogatva somolygott az orra alatt Levi kezét lesöpörve fordultam meg.

- Véletlen, mi? Tartsd magad távol tőlem – jegyeztem meg szemeimet összehúzva.

- Ugyan már, Tita! Miért csinálod ezt? Nem tettem semmi olyat, amiért kiérdemeltem volna, hogy féregként kezelj! – csattant fel a fiú, mire rádöbbenve az igazára elszégyelltem magam. – Attól, hogy vége lett, még szórakozhatunk barátként, hiszen mindig jól éreztük magunkat egymással – fűzte hozzá barátságosan.

- Rendben van, és ne haragudj! Belátom, hogy kissé elvetettem a sulykot – feleltem beleegyező mosollyal.

Szemem sarkából láttam amint Emma megkönnyebbülten felsóhajt, amiből azonnal kikövetkeztettem, hogy Levi nem véletlenül került ide, de képtelen voltam rá haragudni, hiszen az elmúlt hosszú időszakban szinte mindig együtt buliztunk, így nyilván neki is nehéz volt elfogadni a szakításunkat. Előzetes elhatározásommal ellentétben mégis felhajtottam egy pohár pezsgőt, amihez Levi ragaszkodott így kívánva megünnepelni az új alapokra helyezett kapcsolatot, ezért rövidesen már teljesen felszabadultan vetettem bele magam a táncolók forgatagába. Természetesen Levente is velünk tartott, ám betartva a szabályokat csupán diszkréten simult hozzám, amit meglepetten észrevételeztem.

- Látod, hogy felesleges volt miatta izgulnod? – intett a fiú felé Emma, aki épp egy ismerőst üdvözölt.

- Nem sejtettem, hogy ilyen jól veszi az akadályokat – mosolyogtam rá vissza, és valóban örültem, amiért ilyen jól alakult az este, mert élveztem Levente társaságát.

Hosszú ideig szórakoztunk felhőtlenül, azután az újonnan beszerzett telefonom órájára pillantva láttam, hogy indulni kéne. Emmát feltűnően fűzte az a számomra ismeretlen srác, akivel Leviék jöttek, és szemmel láthatóan élvezte ezt, ezért tanácstalanul néztem rá.

- Én maradnék még, ha nem bánod, Andris majd hazavisz – mondta bocsánatkérően, mire beleegyezően bólintottam.

- Én pedig téged viszlek haza – lépett mellém ex lovagom, erre emlékeztettem rá, hogy kocsival jöttem.

- Tudom, de ittál, és amíg csak nekem van protekcióm a rendőrkapitánynál jobb, ha én vezetek – kacsintott rám.

Néhány másodperces töprengés után engedelmesen indultam el vele a kijárat felé, amit ajkán diadalittas mosollyal észrevételezett.

- Várj, utána mivel mész haza? – torpantam meg immár a kocsimnál.

- Majd taxival – vonta meg a vállát elvéve tőlem a kulcsot.

A házunk elé érve leállította a motort, azután nagy levegőt véve felém fordult.

- Nem aludhatnék mégis nálad? Ha nem akarod, nem nyúlok hozzád, de iszonyúan hiányzol.

- Ezt te sem mondod komolyan! – nevettem fel a gondolattól, hogy csak simán együtt alszunk. – Gyenge próbálkozás volt, bébi – kacsintottam rá, azután a fejemet ingatva kiszállni készültem, de megragadta a karom.

- Bennem nem bízol, vagy magadban? – hajolt egészen közel hozzám, és ahogy forró lehelete a nyakamat érte egy pillanatra elgyengültem, majd válasz nélkül hagyva kiugrottam a kocsiból.

*Ryan - Taylor testőre