13. fejezet

Másfél hét telt el hazaérkezésem óta, lassan egy hete dolgoztam munkahelyemen, amit apám összeköttetései révén sikerült megcsípnem. Mivel mindig is jó kommunikációs- illetve kapcsolatépítési készséggel rendelkeztem könnyen ment a beilleszkedés, és ugyanilyen könnyen sajátítottam el a munkához szükséges alapokat is. Bár nem vágott épp a szakmámba ez a fajta tevékenység, némi átfedést mégis mutatott, ugyanis a rendezvények költségvetésének megtervezése, és annak elfogadása után az adott keretek közé szorítása ugyanúgy az én feladatom volt, mint például a megfelelő helyszín, vagy menü kiválasztása. Magas szintű angol nyelvtudásomnak szintén jó hasznát vettem, hiszen az ügyfeleink gyakran külföldiek voltak, akik Magyarország kedvező árfekvése miatt telepítettek ide egy-egy reprezentatív találkozót. A kellemes kora délutáni napon sütkérezve az iroda ablakában épp a következő project árajánlatát tanulmányoztam, amikor kopogtattak az ajtómon, majd rögtön azután benyitott az asszisztensgyakornok.

- Tita, téged keres egy nagyon jóképű fiatalember – hadarta izgatottan.

- Nem várok mára senkit – feleltem a számhalmazokba mélyedve.

- Nem számítottam rá, hogy ha látni akarlak, előtte be kell hozzád jelentkeznem – hallottam meg a legkevésbé sem várt hangot.

Miközben a dosszié kihullott a kezemből, szemeim a döbbenettől elkerekedve meredtek az érkezőre, akinek az arcán széles vigyor terült el.

- Taylor, te hogy kerülsz ide? – hebegtem zavartan, agyam még mindig nem fogta fel a retináim által közvetített látványt.

- Ezt a hotelszobádban hagytad – lépett hozzám közelebb elbizonytalanodva, közben felém nyújtotta a zsebéből előhúzott telefonomat.

- Köszönöm, de nyilván nem ezért utaztad át a kontinenst – vettem el felocsúdva, mialatt szám sarkában hamiskás mosoly bujkált.

- Valóban nem – ismerte be, majd némi tétovázás után hozzáfűzte: - Látni akartalak. Nem volt kellemes egyedül ébredni a csodás este után, de gondolom lesz rá magyarázatod – nézett a szemembe áthatóan.

- Nézd, én csak… - haraptam félbe a mondatot.

- Csak mi? – faggatott kíméletlenül.

- Olyan mélyen aludtál, és én hirtelen úgy éreztem mindkettőnknek jobb, ha elkerüljük a reptéri búcsúzkodást – válaszoltam nagyot nyelve, azután felsóhajtva hozzátettem: - A gépről még fel akartalak hívni, de a hotelben maradt a telefonom.

- Fogalmad sincs mit éreztem akkor reggel. Azt gondoltam, mindez pusztán a játékod része volt – felelte keserűen.

- Taylor, én nem játszottam veled – néztem a szemébe nyíltan, mire hirtelen újra elvigyorodott.

- Ugye tudod, hogy nem volt egyszerű megtalálnom téged? Először felhívtam az iskoládat, mert azt gondoltam ott vagy ahol felvilágosítottak, hogy a gyakorlati időszakodat intézményen kívül töltöd. Arról persze nem adtak információt, hogy ez pontosan hol van így kikerestem Emma számát, és mivel nem akartam elárulni itt tartózkodásomat füllentenem kellett.

- Kitartó egy pasi vagy – nevettem fel a fejemet csóválva. – Mit mondtál neki?

- Azt, hogy meg akarlak lepni valamivel, de a futárcég csak munkaidőben közvetít – villantotta fel a fogait ismét.

- Emmának nem nehéz túljárni az eszén – jegyeztem meg csillogó szemekkel -, de mi lesz, ha kiszagolják, hogy itt vagy?

- Nem szóltam róla senkinek, csak annyit mondtam, hogy van egy kis elintéznivalóm aztán leléptem – vonta meg a vállát.

- Mennyi időnk van? – kérdeztem szorongva.

- Reggel indulok vissza – felelte elkomorodva, s az információtól légszomjam támadt.

- Tehát kevesebb, mint egy nap – állapítottam meg alig hallhatóan, majd egy hirtelen hangulatváltással elmosolyodtam – Akkor nincs vesztegetnivaló időnk, használjuk ki!

- Mire készülsz? – húzta fel a szemöldökét gyanakodva, miközben én az iroda sarkában elhelyezett paraván mögött szélsebesen átöltöztem.

- Körülnézünk egy kicsit a városban – kacsintottam rá a kezét megragadva, de nem mozdult.

- Nem akarom, hogy felismerjenek – emlékeztetett rá, hogy nem egy hétköznapi fickóval készülök városnézésre, erre az orrára toltam a napszemüvegét, s a kezében tartott baseball sapkát a szemébe húztam.

- Taylor, ez Budapest, nem Los Angeles – kacsintottam rá az ajtó felé haladva.

- Szilvia, mára végeztem – szóltam oda az asszisztensnek, aki mindent értő, cinkos mosollyal bólintott.

A liftből kiszállva meglepetten vettem észre Ryant, aki az épület előterében várakozott, ezért egy rövid megtorpanást követően az ellenkező irányba indultam.

- Tita, mit csinálsz? – kérdezte Taylor gyanakodva.

- Pszt! – pisszegtem le – Csak halkan, nem akarom, hogy észrevegyen. Kettesben szeretnék lenni veled, lelépünk a vészkijáraton.

Néhány pillanat töprengés után a fejét ingatva követett, de mikor a parkolónál szintén az ellenkező irányba húztam ismét lecövekelt, hogy rosszallóan nézzen rám.

- A-a, nincs kocsi, villamossal megyünk – jelentettem ki huncutul csillogó szemekkel.

- Felejtsd el! Fel nem szállok egy olyan izére – mondta undorodó arckifejezést vágva.

- Tay, ez itt Európa, nem fogsz semmiféle halálos kórságot összeszedni – vetettem rá egy lesajnáló pillantást.

- Nem erről van szó, de mint említettem már nem akarom, hogy felismerjenek – felelte némiképp szégyenkezve. – Mellesleg ha jól sejtem te is kocsival közlekedsz.

- Ugyan már, ha valakinek nagyon feltűnnél, majd rád cuppanok, és máris takarásban lesz az arcod. Tay, meglátod, jó móka lesz – győzködtem figyelmen kívül hagyva utolsó mondatát. – Éljünk veszélyesen! – vetettem be a végső érvemet vicces grimaszt vágva.

Úgy látszott ez hatott, mert a fejét csóválva végre elvigyorodott és hagyta, hogy a villamos felé cibáljam. Felszállva rá az ölébe huppantam, amit meglepett mosollyal észrevételezett.

- Csak azért, hogy minél kisebb felület látszódjon belőled – súgtam a fülébe incselkedve. – Néha szeretek felszállni egy-egy metróra, vagy villamosra. Érdekes utazás közben tanulmányozni az embereket – a ruháikból, az arcukon átsuhanó vonásokból, vagy épp mozdulataikból kitalálni mire gondolnak, honnan jöttek, hogyan élnek. Látod azt az idős párocskát? Ahogy mosolyogva fogják a másik ráncossá aszott kezét, miközben csillogó szemekkel bámulnak egymásra? Nyugdíjasok, akiknek szép életük volt, s miután kiröppentek a felnőtt gyerekeik még mindig ugyanúgy szeretve egymást, mint régen, éldegélnek immár kettecskén. – Az orrom alatt somolyogva figyeltem Taylor elképedt arcát, amivel a hóbortomat fogadta. – Most te jössz, mi jut eszedbe arról az édesanyáról a két kicsi gyerekkel?

- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét, majd rosszallóan összehúzott szemöldökömre reagálva mégis megpróbálkozott – Tényleg nem tudom. Talán épp arra gondol, hogy mit fog főzni a férjének vacsorára.

- Ez szánalmasan fantáziátlan volt – nevettem el magam a suta válaszon. – Nem, ez az asszony egyedül neveli a gyerekeit, a férje elhagyta. A vonásai keserűek, és ahogy a távolba réved a kezeit tördelve épp azon töpreng, hogyan fogják kihúzni a csekély fizetéséből hónap végéig. A gyerekek már kinőtték a ruháikat, de nincs pénz újakat venni így addig hordják azokat, amíg bele tudja őket préselni. – Hangom az utolsó szavaknál megremegett, s legszívesebben odamentem volna, hogy a kilátástalan helyzetű nő kezébe nyomjak egy nagyobb összeget.

- Elképesztő vagy – súgta a fülembe elismerően, észre sem véve megváltozott hangulatomat.

- Látod azt a lányt? A félig lesütött pillák alól a szemben lévő fiúra vetett szégyenlős pillantásokat? – kérdeztem most kevésbé szomorú célpontot választva. – Nem először figyeli a fiút, többször utaztak már együtt, és minden alkalommal arra vár, hogy majd egyszer rámosolyog, megszólítja, de nem meri megtenni az első lépést csak ezekre a feltűnésmentes, röpke szemvillanásokra futja, amik után rögtön elpirulva veti bele magát a könyvébe. Vajon Ő már hányadik ilyen srác, aki egy nap nem ül többet villamosra, így végképp eltűnik a remény utolsó halvány fénysugara is a lány életéből? – Egy hirtelen mozdulattal papírt és tollat vettem elő a táskámból, majd néhány szót rávésve egészen picire hajtva a kezembe rejtettem. – Gyere – nyúltam Tay karjáért –, leszállunk! – A fiú mellé érve úgy tettem, mintha megbotlanék, és félig-meddig rázuhanva a kezébe nyomtam a cetlit.

- Mit csinálsz? – súgta oda Taylor, amikor megállt a villamos.

- Csak figyelj! – somolyogtam sokatmondóan, majd lelépve megtorpantam a megállóban, s immár az ablakon keresztül figyeltem a félszeg srácot, aki azt követően, hogy elolvasta a papírra vetett szavakat némi tétovázás után leült a lány mellé, s ráköszönt.

- Mit írtál a papírra? – nézett rám álmélkodó szemekkel Taylor, miközben fedélzetén új reményekkel elindult a sárga szerelvény.

- Legyen az én titkom – kacsintottam rá elégedetten csillogó szemekkel. – Látod? Ezekért megéri néha felhagyni a kényelemmel, és elvegyülni az emberekkel. Az érzésekért, a pillanatokért, amik bár apró csekélységeknek tűnnek, mégis megszépítik a hétköznapokat.

- Az az érzésem, hogy menthetetlenül idealista vagy – mosolygott rám, majd mikor megindultam a hatalmas bevásárlóközpont felé megtorpant. - Kizárt, hogy bemegyek ebbe a tömegbe.

- Nyugi, csak a kocsimért megyünk a parkolóba. Reggel dugó volt, és itt hagytam – karoltam át a derekát, hogy sétálgató párocskának tűnjünk.

A távirányító pityegését követően beszálltunk a kocsiba, azután a mélygarázsból kigördülve Budaörs felé vettem az irányt.

- Hova megyünk? – kérdezte Taylor gyanakodva, mikor elhagytuk Budapest határát. – Azt hittem, megmutatod a várost.

- Így is lesz, ne rontsd el a meglepetést! – kacsintottam rá sejtelmesen mosolyogva.

A budaörsi reptérre érve felvont szemöldökkel nézett rám, majd mikor végre kapiskálni kezdte mit akarok, megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Városnézés sétarepülővel? – kérdezte, mire bólintottam.

- Mivel kevés az időnk te pedig nem akarod, hogy felfedezzenek ez a megoldás tökéletes, mivel gyors, és a pilótát leszámítva kettesben lehetünk.

- Hihetetlen vagy! – csóválta a fejét elismerő mosollyal. – Hitelkártyát elfogadnak? – nézett rám aggodalmasan.

- Arra nem lesz szükség – feleltem magabiztosan, erre értetlen arckifejezést öltött. – Az apámé ez a Cessna – fűztem hozzá magyarázatként.

Miután üdvözöltem a pilótát elhelyezkedtünk az ülésen, s néhány percet követően már madártávlatból mutogattam Taylornak Budapest látványosságait. Meghatott mosollyal ajkamon figyeltem a fiú elbűvölten csillogó szemeit, ahogy az egyik ablaktól a másik felé hajol.

- Kár, hogy nem tudsz tovább maradni, az esti fényekben még fantasztikusabb látvány – jegyeztem meg a Duna csillámfényű ezüstszalagját bámulva.

- Megnézhetjük éjszaka is, bár én mást terveztem – suttogta a fülembe átkarolva.

- El nem tudom képzelni, mi lehet az – simítottam végig ajkammal az arccsontját incselkedőn.

~¤~

A szálloda lakosztályába korgó gyomorral érkeztünk, mire Taylor kuncogva vette fel a telefont, hogy vacsorát rendeljen a szobaszerviztől. Mialatt az ételre vártunk kisétáltunk a tágas erkélyre, hogy egy-egy pohár pezsgő társaságában összeölelkezve bámuljuk a csodás panorámát. Az egész vacsora várakozásteljes hangulatban telt, csak néha-néha szakítottuk meg néhány szóval a köztünk lévő feszült vibrálást.

- Köszönöm a szép élményt, amit a repüléssel okoztál. Nekem is van egy meglepetésem számodra – mosolygott sejtelmesen mikor végeztünk, azután a kis komódhoz sétálva valamit felvett onnan, amit a kezében dugdosva tért vissza hozzám. - Ez az ajándékom, amit Vancouverben nem sikerült átadnom – nyújtotta felém a bársonnyal bevont dobozkát, mely egy aranyláncra fűzött gyönyörűen cizellált, kulcs alakú medált rejtett, aminek hátoldalára csupán néhány szó volt gravírozva: For my Freedom* - Úgy érzem, te minden lakatot képes vagy felnyitni, s ezáltal felszabadítani a velünk született gátakat. Hiányzik az az érzés, ami Vancouverben csak melletted fogott el… - lehelte a fülembe, majd megkerülve szinte észrevétlenül a nyakamra kapcsolta a láncot, azután hátulról átölelve a tincseimtől szabaddá tett nyakszirtemre nyomta forró csókját.

A meghatottságtól alig hallható köszönömöt rebegve karommal hátranyúlva fűztem ujjaimat sűrű hajának szálai közé. Keze most derekamról felfele siklott, hogy rásimulva feszes kebleimre megállapodjon azokon. Ajka immár a kulcscsontomon járva égette bőrömre izzó nyomát, mire halk sóhaj szakadt fel torkomból. Egy nagy levegővételt követően hirtelen elengedett, hogy egy másodperc múlva a kezemet megragadva húzzon a szemben lévő ajtó felé.

- Van még egy meglepetésem – mosolygott rám szélesre tárva az ajtót, mely mögött egy romantikus fényekkel megvilágított hatalmas, teakfával borított talapzatba süllyesztett jakuzzi tárult fel, hátterében egy egész falat betöltő ablakon keresztül rálátással a fényárban úszó Budapestre.

- Oh… - nyögtem fel a bámulatos látványtól meghökkenve.

- Mielőtt elváltunk túl gyorsan történt mindent, ezért szeretném bepótolni az elmulasztott romantikát – somolygott az orra alatt megilletődött arckifejezésem láttán, azután szemében kéjes várakozással telve vetkőztetni kezdett.

Rövidesen az utolsó ruhadarabtól is megfosztva merültünk el a habokban, s miután Taylor ölébe helyezkedve gátlások nélkül feledkeztünk egymásba, az ablak párás ködbe burkolózva rajzolta sejtelmessé a kilátást.

Később, immár az ágyban kimerülten pihegve feküdtünk egymás karjaiban, amikor nem bírtam tovább, s egy nagy levegőt véve feltettem a régóta bennem motoszkáló kérdést.

- Hogy lesz tovább?

Hosszas csend következett mialatt szorongva vártam a választ, ami nem akart megérkezni, majd mikor végre szóra nyitotta ajkait közbevágtam.

- Inkább ne mondj semmit, nem akarom, hogy olyasmit ígérj, amit nem tudsz majd betartani – suttogtam hamis mosollyal, miközben torkomat a csalódottság könnyei fojtogatták.

Hatalmas, megkönnyebbült sóhaj hallatszott felőle tovább facsarva ezzel a szívemen, azután azt remélve, hogy így enyhítheti a ki nem mondott súlyos szavakat, halkan megszólalt.

- Szeretném, ha reggel elkísérnél a reptérre – cirógatta végig arcomat, mire szótlanul bólintottam.

Válaszomra elégedetten hunyta le a szemeit, hogy néhány perc után mély álomba merülve szuszogjon mellettem. Miután megbizonyosodtam arról, hogy halk szöszmötölésemre nem fog felébredni kicsusszantam mellőle, majd az óvatos mozdulatokkal történő felöltözést követően kilopóztam. A kocsimba ülve mielőtt indítottam néhány percet várnom kellett, hogy a szememben gyülekező keserű könnyektől homályossá vált látásom újra kitisztuljon.

~¤~

Az éberen töltött éjszaka eredményeképpen elcsigázott tükörképemre meredve lemondó legyintéssel épp befejeztem a reggeli készülődést, amikor Taylor számát jelezve megszólalt a telefonom, amit fél perc tétovázás után végül felvettem.

- Szia, már a reptéren vagy? – kérdeztem könnyednek szánt hangon a háttérből beszűrődő ismerős zsivaj hallatán.

- Igen, de reméltem, hogy te is elkísérsz. Ezúttal miért tűntél el reggelre? – kérdezte feszülten, mire csak újabb tétovázást követően válaszoltam.

- Mert ha maradok, az már valami egészen mást jelentett volna.

- Miért, így mit jelent? – szorított sarokba hangjában metsző éllel.

- Csak szex…. Ne képzelj bele többet, mint ami – feleltem színtelen hangon, s kezemből csaknem kicsúszott a telefon.

- Azt akarod mondani, hogy átutaztam a kontinenst egy szimpla szexért? – faggatott vészjóslóan várakozva válaszomra, de csak a csend felelt. – Remek üzlet volt, megérte. Profi szolgáltatást nyújtottál. Azért ha nem haragszol legközelebb helyben keresek kielégülést, biztosan itt is bőven akad rá jelentkező – jegyezte meg maró gúnnyal, s a durva bántástól miközben arcom hamuszürkévé vált, szememet elfutották a könnyek.

- De legalább azt kaptad a pénzedért, amit elvártál – vágtam vissza hidegen, mielőtt bontottam a vonalat.

* a szabadságomért

Simple Plan: Tökéletes világ


Nem láthattam előre,
Nem tudhattam, hogy ez közeleg.
Úgy tűnik a világom darabokra hullik.

Miért van az, hogy minden ennyire nehéz,
Nem hiszem, hogy fel tudom dolgozni, amit mondtál,
Ez nem fog csak úgy elmúlni.

Egy tökéletes világban
Ez nem történhetett volna meg.
Egy tökéletes világban
Még mindig itt lennél.
Ennek nincs semmi értelme,
Már majdnem összeraktam a darabokat,
De neked
Ez már semmit sem jelent,
Egyáltalán semmit.

Mindig úgy gondoltam, hogy erős vagyok,
Egészen addig a napig, mikor minden elromlott.
Azt hiszem, ezen már csak egy csoda segíthet át.

Bárcsak visszahozhatnálak,
Bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét,
Mert képtelen vagyok elengedni.
Nem találom az utam,
Igen,
Nélküled nem találom az utam.

Egy tökéletes világban
Ez nem történhetett volna meg.
Egy tökéletes világban
Még mindig itt lennél.
Ennek nincs semmi értelme,
Már majdnem összeraktam a darabokat,
De neked
Ez már semmit sem jelent,
Egyáltalán semmit.

Nem tudom, mit kellene most tennem,
Nem tudom, hová mehetnék,
Még mindig itt várok rád,
Elveszek, ha nem vagy itt velem.
Ki kell tartanom miattad,
Mert nem hagyhatom, hogy elmenj!

Egy tökéletes világban
Ez nem történhetett volna meg.
Egy tökéletes világban
Még mindig itt lennél.
Ennek nincs semmi értelme,
Már majdnem összeraktam a darabokat,
De neked
Ez már semmit sem jelent,
Egyáltalán semmit.
Te már semmit sem érzel,
Egyáltalán semmit.