9. fejezet

Taylor ezúttal zakót viselt az ing felett, és elegáns megjelenésén elismerően futtattam végig a tekintetem. A háta mögé dugott kezében egy szál figyelmesen eltávolított tövisű vörös rózsát* szorongatott, amit most felém nyújtott.

- Ezt neked hoztam.

- El akarsz bűvölni? – vettem el, szám sarkában hamiskás mosollyal. – Köszönöm.

- Feltett szándékom, de nem könnyíted meg a helyzetem – vigyorgott rám, miközben azt gondolván, a vázával bajlódva nem veszem észre, leplezetlenül végigmért. – Csinos vagy.

- Miért épp engem akarsz elvarázsolni? – vetettem rá egy kacér pillantást a lift felé tartva.

- Például azért, mert még nem kértél tőlem autogramos fotót – villantott felém egy újabb szikrázó mosolyt.

- Nyomós ok – nevettem fel a szemeimet forgatva. – Pedig akartam.

- Lefogadom, hogy nem magadnak – nézett rám laposan, de szokásához híven a fogai most is felvillantak.

- Hogy találtad el? – ingattam a fejem somolyogva.

A szálloda halljában csatlakozott hozzánk az elmaradhatatlan testőr, akit lassan kezdtem megszokni, pedig eleinte a hátam is borsódzott a gondolattól, hogy mindenhol a nyomunkban lesz. A kocsiban folytatódott a megkezdett könnyed évődés, ám ez most egészen más volt, mint legutóbb. Ahogy az étterem is, mely a steak house mellett már-már fényűzőnek hatott.

- Mire megy ki a játék? – kérdeztem kutakodón fürkészve az arcát, miután helyet foglaltunk a számunkra fenntartott asztalnál.

- Mondtam már, el akarlak bűvölni – felelte az orra alatt somolyogva.

- Csak ennyi? Tényleg azt gondolod, hogy nálam ez beválik? – néztem körbe az elegáns környezeten, majd előredőlve a szemébe fúrtam az enyémet. – Ki vele, Taylor, mit forgatsz a fejedben?

- Mondd, muszáj neked minden mögött hátsó szándékot keresned? – sóhajtott fel elkomorodva.

Szemöldökömet felhúzva egy percig elgondolkodva bámultam rá, azután ravaszkás mosollyal hátradőltem.

- És hogyan fogsz elbűvölni? Előhúzod a nadrágodból Harry Potter varázspálcáját?

- Komolytalan vagy – nevetett fel, figyelmen kívül hagyva a kérdés kétértelműségét. – Amikor veled vagyok, úgy érzem magam, mint egy hullámvasúton. Néha követhetetlenek a hangulatváltásaid, és ettől képtelen vagyok kiigazodni rajtad – fürkészte az arcomat ismét mosolytalanul, mire megvontam a vállam.

- Én figyelmeztettelek, de nem hallgattál rám.

A pincér közben letette elém a rendelt ételt, azután Taylorhoz lépett. Miközben elhelyezte az asztal másik oldalán is a szépen díszített tányért, a bélszínemet vizslattam.

- Valami gond van? – kérdezett rá, látva viszolygásomat.

- Ha tüzetesebben megvizsgálja ezt a bélszínt, félig átsütöttnek látja? – böktem a villámmal a hús felé, melyből gusztustalan, véres lé szivárgott. – Mert inkább úgy fest, mintha rögtön le akarna ugrani a tányéromról, hogy hangosan bőgve rohanjon vissza a legelőre.

- Elnézést kérek, rögtön hozok másikat – szabadkozott azonnal, mivel szembetűnően csaknem teljesen nyers volt a hússzelet.

- Mindenkivel akadékoskodsz? Azt hittem, csak engem tüntetsz ki vele – somolygott az orra alatt Taylor, miután a felszolgáló elsietett.

- Nem nevezném akadékoskodásnak. Az étlapon feltüntetett borsos árak ismeretében úgy vélem elvárható, hogy a pénzedért annak megfelelő minőséget kapj. Nem gondolod? – kérdeztem érdeklődve. – Nem szeretem, ha madárnak nézik a vendégeket. Nézz körül a világban, minden erről szól. Hogyan húzzuk le még jobban az embereket.

- Oké, ebben igazad van – egyezett bele elgondolkodva. – Engem sem arra neveltek a szüleim, hogy gondatlanul szórjam a pénzt.

- Nekem mindig igazam van – jelentettem ki önelégülten, de közben mosolyra görbült a szám sarka, ami elvette a kijelentés élét.

- Velem kapcsolatban nincs – mondott ellent huncutul csillogó szemekkel.

- Azt mondod? Majd elválik – kacsintottam rá vigyorogva.

- Ha nem próbálnál meg ilyen görcsösen ellenállni, remek páros lehetnénk – próbált meggyőzni ismét elkomolyodva. – Érzem, hogy te is vonzódsz hozzám, de nem értem, miért vagy ilyen bizalmatlan.

- Miért nem választasz a rajongóid közül? – dobtam vissza a labdát, kikerülve a választ. – Sokkal egyszerűbb dolgod lenne. Biztos vagyok benne, hogy bármelyikük szívesen ugrana az ágyadba, akár egy csettintésre.

- Talán épp ezért. Mert a legtöbbjük a bugyijában hordja az eszét – nézett a szemembe nyíltan.

- Te meg a gatyádban – nevettem el magam, hogy oldjam a feszültté vált hangulatot.

- Na de kérlek! Ez nem igaz! – kiáltott fel tettetett felháborodással.

- Pasi vagy – vontam meg a vállam lezárva a témát, de nem adta fel.

- Ha annyira el akartalak volna csábítani, már rég túl lennénk rajta – jelentette ki magabiztosan, mire felvontam a szemöldököm.

- Valóban? Ahhoz azért két ember kell, nem gondolod?

- Oké, feladom. Nem tudok veled zöldágra vergődni – dőlt hátra a szemét forgatva, de a hangsúlyból éreztem, hogy ezúttal elvetettem a sulykot.

- Hé, értékelem a fáradozásodat. Komolyan lenyűgöző a türelmed, más már rég feladta volna – néztem a szemébe én is elkomorodva. – Megpróbálok az este hátralévő részében tőlem szokatlan módon normális lenni, rendben?

Ezúttal őszintén kedves mosolyomat látva egy percig töprengett, végül beleegyezően bólintott. Miután levetkőzve a szokásos stílust elengedtem magam, egészen más fordulatot vett a beszélgetés, és egyre jobban élveztem a társaságát. Taylor viselkedésében is szembetűnő változás állt be, sokkal nyíltabban beszélt magáról, olyan dolgokba is beavatott, melyeket úgy éreztem, nem oszt meg bárkivel. Szinte percről percre kerültünk közelebb egymáshoz, mígnem a vacsora végére már-már tapintható volt a vibrálás közöttünk. Amikor a hazafelé vezető úton, miközben a leejtett telefonomért kotorásztam az autó aljában, sebességet váltva véletlenül hozzáért a combomhoz, a hirtelen kipattanó szikrától önkéntelenül is elrántottam. Visszahelyezkedve az ülésre lopva felé pillantottam, s mikor láttam, hogy szaporábban veszi a levegőt, az ablak felé fordulva elmosolyodtam. Megérkezve a hotelhez a liftből már egymás szemébe feledkezve léptünk ki, majd okulva az előző vacsora utáni eseményből, szobámhoz érve rögtön berakta lábát az ajtónyílásba.

- Remélem, ezúttal nem csukod rám – mondta halkan, észrevéve a cipőjére sikló pillantásom.

- Nem áll szándékomban. Szóval, mivel akarsz elvarázsolni? – suttogtam el a provokatív kérdést, várakozón elnyílt ajkakkal.

- Mondjuk ezzel – lehelte, miközben vágytól kitágult pupillákkal bámulva rám befelé tolt az ajtón, hogy a következő pillanatban szorosan átkarolva felém hajoljon.

Szememet lehunyva adtam át magam a borzongatóan édes csóknak, mely ahogy végigsimított a gerincem mentén, egyre követelőzőbbé vált. Nyelve immár az enyémet tapogatta le játékosan, s keze közben bátran csúszott le a combomhoz, hogy a ruha alá nyúlva hevesen megmarkolja. Egy gyors, kapkodó lélegzetvételre elszakadva tőlem, a pillanatot kihasználva kibújt a zakójából, majd immár csupán egy vékony ingben tapadva szorosan a testemhez, újra csókba forrtak ajkaink. Az ingét szinte kitépve a nadrágból csúsztattam kezeimet alá, hogy felhevült bőrét érintve simítsak végig izmos hátán, amit medencémnek feszülő vágyából ítélve, meglehetősen élvezett. Amikor tenyerét a fenekemre tapasztva, a levegő atomjait is kiszorítva közülünk préselt magához, s válaszul felhúztam a térdem, hogy még közelebb érezhessen, kéjesen felnyögött. Vágytól rekedt hangja vészcsengőként visszhangozva jutott el a tudatomig, mire megállt parancsolva száguldó véremnek, ajkamat elszakítva az övétől, elfordítottam a fejem. Úgy tűnt nem vett észre semmit a hirtelen hőmérsékletváltásból, mert zavartalanul folytatva a csókokat követte végig nyakam ívét.

- Taylor… – ziháltam még mindig kapkodva a levegőt.

- Hm? – nyögött ki egy hümmögést a kulcscsontomba feledkezve, majd megérezve mozdulatlanságomat, végre leesett, hogy valami nem stimmel. – Mi a baj?

Kibontakozva az öleléséből kezébe nyomtam a zakóját, azután kitolva az ajtómon a döbbent fiút, a füléhez hajolva ajkamon gonosz mosollyal odasúgtam:

- Majd legközelebb.

Mielőtt rácsuktam az ajtót, még láttam, ahogy a szeme először dühösen megvillan, de végül az orra alatt somolyogva szólt oda:

- Előbb-utóbb úgyis beadod a derekad. Kitartó vagyok.

Az ajtó túloldalán nagyokat lélegezve próbáltam visszanyerni nyugodtságomat, de Taylor érintéseinek emléke minduntalan visszakúszott, hogy alattomosan szítsa fel bennem a tüzet újra és újra, ezért idegesen a hajamba túrva indultam a fürdőszobába, hogy egy hideg zuhany segítségével végre lehűtsem magam.

~¤~

Szerda reggel volt, mindössze négy napom volt hátra a vasárnapi indulásig, és egész éjjel forgolódtam álmomban, azon töprengve, vajon szabad-e engednem Taylor kitartó rohamának. Úgy éreztem, lassan túlmegyünk azon a határon, ahonnan még sérülések nélkül vissza lehet fordulni, ha nem történt meg máris. Noha szerettem játszani, de ezúttal túl messzire mentem, s felrúgtam a saját szabályaimat, hiszen ahol érzelmekről is szó van, az már rég nem játék. A forgatásra tartva végig azon gondolkodtam, hogyan visszakozhatnék anélkül, hogy Taylort megbántanám, de mikor meglátva engem felderült az arca, minden erre vonatkozó terv kiszaladt a fejemből.

- Szia! Hogy aludtál? – kérdezte fürkészőn vizslatva az arcomat.

- Rosszul – feleltem az igazsághoz híven, miközben szikrázó mosolyt küldtem felé. – És te?

- Szintén. Látod, milyen buta vagy? Végződhetett volna ez másképp is – húzta el a száját, a tegnap esti fordulatra utalva.

- Beszélnünk kell – vettem nagy levegőt, nem törődve a sikoltva ellenkező belső hanggal.

- Szerintem is – vigyorgott rám, teljesen félreértve a dolgot.

- Na, mi a helyzet, csak nem összejöttetek? Úgy turbékoltok, mint a galambok – lépett oda Robert a legrosszabbkor.

- Végre! Épp ideje volt – csatlakozott Kristen is, színpadiasan emelve tekintetét az égre. – Idegesítő volt nézni, ahogy kerülgetitek egymást.

Taylorral zavartan összenéztünk, de mielőtt reagálni tudtunk volna a téves feltételezésre, David elhívta őket, hogy újravegyék az egyik jelenetet.

- Szóval, miről akarsz beszélni? – húzott egy félreeső sarokba a fiú.

- Neked nem kell menned? – intettem a kamerák felé, mert a szemébe nézve hirtelen mindennél jobban szerettem volna halogatni ezt a beszélgetést.

- Nem, majd csak később, úgyhogy nem menekülsz – támasztotta tenyereit a vállam két oldalánál a falnak, izmos karjai börtönébe zárva.

Izgatott várakozását látva képtelen voltam megszólalni, az előre eltervezett szavak a torkom mélyére tapadva galádul elárultak.

- Várj, segítek – hajolt felém, hogy a következő pillanatban ajkai puhán az enyémekre tapadjanak.

- Ne! – nyögtem fel, mire arcán hitetlenkedő arckifejezéssel, csalódottan húzódott hátra. – Azt akartam mondani, hogy szeretném, ha csak barátok lennénk. Nem akarok jobban belebonyolódni – böktem ki végül nagyot nyelve.

- Ezzel egy kicsit elkéstél, nem gondolod? Szólhattál volna előre, mert akkor én is úgy állok hozzá – felelte keserűen, néhány másodperc döbbent csend után.

- Sajnálom… - motyogtam alig hallhatóan, kerülve közben a tekintetét. – Én sem így terveztem.

- Sose sajnáld. Legyünk akkor barátok – kacsintott rám hamis mosollyal, megnyomva a barátok szót, majd merev tartással ott hagyott.

Sajgó szívvel néztem utána, és bár legszívesebben visszaforgattam volna az időt, hogy újrajátszva egész mást mondjak neki, tudtam, így a legjobb.

- Miért nem hallgatsz az ösztöneidre? – hallottam meg a hátam mögül Anna hangját, aki minden bizonnyal végighallgatta a beszélgetésünket.

- Mert semmi értelme. Pár nap múlva hazautazom – ráztam meg a fejem szomorúan.

- Na és aztán? Attól még szép emlék lehet. Néhány felhőtlenül boldog nap, amire majd szívesen emlékszel vissza – győzködött makacsul.

- Nem, Anna. Épp ez a baj, hogy túl szép emlék lenne, ami után csak nyomorúságosan érezném magam – jelentettem ki határozottan.

- Már túl messzire mentél. Így is, úgy is nyomorultul érzed majd magad – kacsintott rám, és tudtam, hogy igaza van.

Taylor ebédszünetben eltűnt, amit egy ideig igyekeztem figyelmen kívül hagyni, végül nem bírva tovább kíváncsiságommal, rákérdeztem Kristennél.

- Hova lett a kölyök? Együtt szoktunk ebédelni – próbáltam érdektelen hangot megütni.

- Neked nem szólt? – nézett rám meghökkenve, majd fejrázásomra még jobban elkerekedtek a szemei. – A reptérre ment, hazaugrik Los Angelesbe.

- Mikor jön vissza? – kérdeztem hamuszürke arccal, mikor a kihagyott ütem után újra dobbant a szívem.

- Lövésem sincs. Nem mondta – kapta el a szemét, és ahogy Robbal összenéztek nyilvánvalóvá vált, hogy hazudik.

Mindezek után nem sok kedvem volt délutánra is ott maradni, viszont ha azonnal lelépek, túl feltűnő lett volna, így hát maradtam még néhány órát. Azonban bármennyire is igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, nyomottságom rányomta bélyegét a hangulatomra, amit Kris is észrevett.

- Hé, mi a baj? Nagyon magad alatt vagy – ült le mellém az arcomat vizslatva.

- Semmi, csak a fejem fáj – hazudtam halvány mosollyal. – Hazamegyek, lefekszem egy kicsit, hátha jobb lesz.

- Nincs kedved este átjönni? Lazulunk egyet hármasban – állt fel ő is, amikor menni készültem.

- Nem tudom, Kris. Majd meglátom még. Ha jobban leszek, felhívlak – feleltem, de tudtam, hogy ma biztosan nem lesz hozzá kedvem, hiszen eddig minden alkalommal velünk volt Taylor is, nélküle nem lett volna az igazi.

A hotelszobában elővettem egy könyvet, hogy azzal kössem le magam, de a gondolataim minduntalan elkalandoztak. Egész este vártam, hogy Tay felhív, vagy legalább küld egy sms-t, de a telefon makacsul hallgatott. Amikor végre megszólalt, olyan izgatottan kaptam utána, hogy az ügyetlen mozdulattól kiesett a kezemből.

- Picsába! – szitkozódtam, majd szinte magamban dörmögve hozzátettem – Úgy viselkedek, mint egy idióta.

- Szia, Tita! Mesélj már, milyen volt a randid? – hallottam meg Emma hangját, miután lenyomtam a hívásfogadást.

- Szia, Emma! Ne haragudj, amiért nem hívtalak vissza, de mindig közbejött valami – szabadkoztam, remélve, hogy elkerülhetem a választ.

- Ugyan már, ha Taylorral randiztam volna, nekem sem a telefon körül járna az agyam – nevetett fel megbocsátóan. – Szóval, hogy sikerült?

- Jól… Remekül éreztem magam – próbáltam magamra erőltetett vidámsággal válaszolni, de hangom még számomra sem csengett meggyőzően.

- Tita, mi történt? Valami baj van? – érdeklődött Emma aggodalmasan.

- Nem vagyok jól. Azt hiszem, benyaltam valami vírust – hazudtam ismét, úgy látszott, ez a mai a hazugságok napjaként lesz számon tartva.

- Oké, pihenj le, majd beszélünk máskor – zárta le a beszélgetést kedves megértéssel, mielőtt elköszönt.

Noha eddig magamnak sem akartam bevallani, mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy többet érzek Taylor iránt puszta barátságnál. Sokkal többet, és ez megrémített. A többiek előtt igyekeztem titkolni, de valójában borzasztóan rosszul esett, hogy az együtt töltött kellemes napok után szó nélkül lépett le. Nem volt jogom szemrehányást tenni ezért, hiszen én magam szabtam meg az új irányvonalat, de nem sejtettem előre, hogy ilyen érzékenyen érint majd. Biztos voltam abban, hogy számára ez csak egy kihívás, egy lány, aki nem esik hasra a nevétől, sőt, épp ellenkezőleg, mindenáron távol akarja tartani magától, és épp ezért olyan izgalmas a feladat. Azonban mikor a csókot megszakítva barátságot ajánlottam, a szemébe nézve egészen mást láttam, és ez immár teljesen elbizonytalanított. Kár most már ezen töprengeni. Ami történt, megtörtént, úgysem lehetett volna sokáig folytatni. – nyugtatgattam magam arról, hogy helyesen döntöttem, ám még sokáig forgolódtam álmatlanul.

* vörös rózsa tövis nélkül – szerelem első látásra