18. fejezet

A kijelzőn az ismeretlen amerikai számot bámulva némi vonakodással vettem fel a telefont, de felismerve Cathy kellemes hangját megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Szia, Tita. Sosem fogod kitalálni, miért kereslek – kezdett bele mondandójába titokzatosan, majd egy hosszas hatásszünet után belevágott – Munkát ajánlok neked.

- Hogy micsoda? – tátottam el a számat a váratlan fordulattól.

- Megüresedett nálunk egy hely, és sürgősen szükségünk lenne egy dekoratív, értelmes, talpraesett lányra. A legutóbbi találkozásunkkor tapasztaltak alapján azonnal rád gondoltam – magyarázta döbbenetemen kuncogva.

- Miért pont én? Kaliforniában nincs elég erre alkalmas munkaerő? – kérdeztem vissza értetlenül. – Egyébként is van már állásom.

- Ugyan már, Tita, ilyen ajánlatot nem minden nap kapsz. Remekül elboldogulsz az emberekkel, ezt már Vancouverben is tapasztaltam. Ráadásul a sztárocskákat is jól tudod kezelni, ami ebben a munkakörben kiemelten fontos – győzködött vonakodásomat látva.

- Cathy, adjam fel az itt megszerzett pozíciómat holmi hostess munkáért cserébe? – vontam fel a szemöldököm a számomra nevetséges ajánlaton.

- Tita, ez nem hostess munka – kiáltott fel megrökönyödve. – Inkább egyfajta koordinátori tevékenység, ami mellett ugyanúgy foglalkozol a különböző projectek szervezésével, csak épp alkalmanként egy-egy híresség vagy üzletember kényelméért is felelsz. Természetesen ez csak a napi találkozók és teendők megtervezésére, vagy az adott rendezvényen történő kalauzolásra vonatkozik.

- Nem tudom, Cathy. Kérhetek gondolkodási időt? – húzódoztam a válaszadástól. – Épp a gyakorlatomat töltöm, és van még egy évem a főiskolából is.

- A gyakorlati időszakot mindegy hol töltöd, egyelőre fél évről lenne szó, aztán majd meglátjuk. Ha meghosszabbítjuk a szerződésedet kérhetsz halasztást a főiskolán, vagy akár itt is befejezheted. Nem mellesleg ötször annyi fizetésért dolgoznál, mint amennyit a jelenlegi helyeden kapsz – játszotta ki az utolsó kártyáját. – Két napod van a gondolkodásra, nem tudom tovább fenntartani a helyedet – zárta le a beszélgetést.

Alig tudtam a munkámra koncentrálni, egész délután a hívás és az azzal kapcsolatos gondolatok jártak a fejemben, melyek egymásba érően száguldozva zavartak össze mindent bennem. Néhány hónappal ezelőtt azonnal kaptam volna az ajánlaton, hogy Taylor közelében lehessek, azonban mostanra minden megváltozott. Hagyjam itt a barátaimat, azokat az embereket, akiket szeretek, és vágjak neki az ismeretlennek, mindezt teljesen egyedül? Hangosan sóhajtva zártam magamra az irodaajtót, hogy kétségeimet rövid időre félretérve a vezetésre koncentrálva induljak haza a szokásos késő délutáni dugóban. A házba benyitva szokatlanul ünnepélyes csend fogadott, s mikor a hallba lépve megláttam apámat, aki azonnal felugrott az álmatag mosollyal rám meredő Mercédesz mellől, balsejtelmem beigazolódni látszott.

- Mi történt? – kérdeztem gyanakvón összehúzott szemöldökkel, mire apám tétován szóra nyitotta ajkát.

- Apád megkérte a kezemet – vágott közbe Mercédesz, majd apám rosszalló pillantásától kísérve felém sietett, hogy az orrom alá dugja az ízléstelenül túlméretezett brillgyűrűt.

- Gratulálok – feleltem kimérten, miközben képtelen voltam elfedni az arcomra kiülő viszolygást.

- Tita… - kezdett bele apám látva, hogy a bennem tomboló indulatoktól meg-megremeg a testem, de felemelt kezemmel megálljt parancsoltam a szavaknak. Azonban ha azt hittem, hogy ezzel véget vetettem ennek a borzalomnak, aminek a magyarázatát képtelen voltam végighallgatni tévedtem, mert apám szívós buldogként ügetett a nyomomban a szobám felé.

- Mondd, hogy vagy képes elvenni ezt a nőt? – pördültem meg immár a saját felségterületemen, miután becsukta az ajtót magunk mögött. – Anyám nyomába sem ér, bármennyire is próbál felkapaszkodni – sziszegtem felé dühösen. – Szereted egyáltalán?

- Nézd, lányom, évekig voltam egyedül anyád halála után, akit mindennél jobban szerettem, és tudom, hogy ezt milyen nehéz elfogadnod, de belefáradtam az egyedüllétbe. Mercédesz soha nem fogja elfoglalni az édesanyád helyét a szívemben, de régóta élünk együtt, és engedtem a kérésének. – Az utolsó kérdésemet figyelmen kívül hagyva földre szegezett tekintettel állt előttem, és egy pillanatra megsajnáltam, de amikor pillantásom anyám falon függő, kinagyított fotójára esett megszilárdítottam magam.

- Ez a nő egy pénzéhes szuka! Sosem fog igazán szeretni, csak azért van veled, mert kényelmes, gondtalan életet biztosítasz számára – vágtam az arcába a kegyetlen, de igaz szavakat, mire szemeit egy másodpercre felém villantva megkeményedett arcvonásokkal fordított nekem hátat. Miután magamra maradtam reszkető lábakkal ültem le az ágyra, de néhány perc múlva úgy éreztem nem tudom tovább elviselni a fullasztóvá vált légkört, és felpattanva a kocsimhoz siettem, hogy átmenjek Emmához. Az elmúlt hosszú évek alatt Ő volt az egyetlen, akihez fordulhattam, s bár a problémákat mindig magam oldottam meg, néha muszáj volt valakivel megosztani a gondolataimat.

- Szia, Tita, de örülök, hogy látlak – üdvözölt örömmel, ám meglátva holtsápadt arcomat lehervadt a mosolya. – Mi történt?

- Apám megkérte Mercédesz kezét – kezdtem bele nagy levegőt véve. – De ez még semmi, ma felhívott Cathy, és munkát ajánlott nekem Los Angelesben. Fogalmam sincs, mit csináljak, össze vagyok zavarodva – hadartam el mindezt egy szuszra, izgatottan járkálva közben barátnőm szobájában.

- Tita, de hát ez fantasztikus! El kell fogadnod az ajánlatot! – kiáltott fel lelkesen, majd mikor eljutott tudatáig az első mondatom, bocsánatkérően fogta meg a kezem. – Sajnálom. Tudom, hogy nem sikerült megkedvelned őt, de várható volt, hogy apád előbb-utóbb lépni fog, hiszen régimódi férfi.

- Igen, tudom, de képtelen vagyok elviselni, értsd meg! Ha egy intelligens, művelt, minden szempontból apámhoz való nőről lenne szó bár akkor is fájna, de egy szavam sem lenne az egészhez. Mercédesz viszont egy szánalmas, agyonplasztikázott liba, akinek az agya helyén egy Louis Vuitton pénztárca van – sóhajtottam fel elkeseredetten. – El tudod képzelni mit fog művelni az esküvői előkészületekkel? – nevettem fel hisztérikusan. – Mit tegyek Emma? – néztem rá kétségbeesetten. – Nem bírom végigcsinálni… Azt hiszem, elfogadom az állásajánlatot.

- Tita, ez egy remek lehetőség, amiről mások csak álmodoznak, vagy hosszas kilincselés után kapnak meg, neked viszont az öledbe hullott. Borzasztóan fogsz hiányozni, de jól döntesz, ha belevágsz – nézett rám nyíltan, mire hálásan öleltem magamhoz.

- Még mindig bizonytalan vagyok… hiszen azt sem tudom, hol fogok lakni – gondolkodtam hangosan, amikor hirtelen eszembe jutott Anna.

A táskámban kotorászva végül megleltem a belső zsebbe rejtett névjegykártyát, amit búcsúzáskor nyomott a kezembe. Az órámra pillantva kiszámoltam mennyi az idő Kaliforniában, azután a telefonomért nyúltam.

- Szia, Anna, Tita Jankovich vagyok – kezdtem bele, amikor néhány csörgés után meghallottam a nő hangját.

- Nahát, Tita, de örülök, hogy hallok felőled! – kiáltott fel a hangjában őszinte örömmel. – Mi újság?

- Óriási szívességet szeretnék kérni – kezdtem bele vonakodva. – Emlékszel Cathyre? Néhány napja összefutottam vele itthon, és tegnap egy állásajánlattal hívott fel. Gyors választ vár tőlem, de nincs még szállásom. Meghúzhatnám magam nálad néhány napig, amíg találok megfelelő albérletet? Tudom, hogy alig ismerjük egymást, de senki más nincs, aki segíteni tudna nekem.

- Persze, hiszen mondtam, hogy hívj fel, ha Los Angelesben jársz. Ha jól kijövünk, felőlem hosszabb ideig is maradhatsz, elég nagy a lakás, és gyakran utazom el a munkám miatt – felelte kedvesen, mire óriási súly gördült le a szívemről. – Mikor érkezel?

- Pár napon belül, még rengeteg dolgot kell elintéznem, de amint tudok biztosat, hívlak – feleltem izgatottan, majd mielőtt elbúcsúztam még elérzékenyülve hozzátettem – Köszönöm, Anna!

- Ugyan, semmiség. Ki más segíthetne, ha nem egy hazádbeli? – nevette el magát, s lelki szemeim előtt láttam, ahogy kacsint egyet.

~¤~

Apámtól nem kértem engedélyt a költözéshez, kész tények elé állítva kijelentettem, hogy megyek, amit rángatózó arcizmokkal fogadott. Anyám örökségének köszönhetően nem szorultam rá az anyagi támogatására, és bár az elmúlt években nem volt szükségem rá, hogy hozzányúljak a tetemes összeghez, ez az önállóság most kifejezetten jól jött, mert apám arcvonásaiból ítélve rá nem számíthattam.

- Ha ezzel akarsz sarokba szorítani Mercédesz miatt, nem fog sikerülni a terved. Mi lesz az iskolával, Tita? – szegezte nekem a kérdést vészjósló hangon.

- Ne dramatizáld túl a helyzetet. Már nem érdekel, hogy mik a szándékaid Mercédesszel, de én nem fogom mosolyogva végigasszisztálni az esküvőtöket. A döntésem végleges. Nem tudsz visszatartani, és értelmét sem látom, hogy miért akarnál, hiszen soha nem voltál itt, amikor szükségem lett volna rád – néztem a szemébe hidegen, de belül mardosott a bűntudat, mert pontosan tudtam miért menekült itthonról. Valahányszor rám nézett anyámat látta bennem, akihez úgy hasonlítottam, mintha az Ő fiatalabb mása lettem volna, és ezt borzasztó nehéz lehetett elviselni neki a halálát követő időszakban. – Az iskolát pedig be fogom fejezni vagy itt, vagy Amerikában.

- Mi lesz a barátaiddal? Levente tudja már, hogy elmész? – próbálkozott más módszerrel, de hasztalan.

- Emmával tartani fogom a kapcsolatot, fél év nem olyan hosszú idő, Levvel pedig már rég nem vagyunk együtt. Persze neked ez sem tűnt fel, hiszen alig látjuk egymást – szúrtam oda ismét a szám sarkában keserű mosollyal.

Egy hosszú percig akaratunkat egymásnak feszítve néztünk farkasszemet, végül fogait csikorgatva hátat fordított, hogy tőle nem várt módon hatalmas robajjal csapja be maga után az ajtót. Nagyot sóhajtva láttam neki a szekrényem tartalmának átvizsgálásához, azután ésszerű keretek között válogatva az ágyamra szortíroztam a ruhákat. Munkahelyemen felmondtam, amit bár nem vettek jó néven, de tekintettel az ajánlatra megértették döntésemet. A repülőjegyem már le volt foglalva, csak át kellett vennem, így többé semmi sem tarthatott vissza, hogy másnap elhagyjam kicsiny hazámat. Leventétől még nem köszöntem el, de a szobájában látott kép gyakorta kísértett álmaimban, ezért végül úgy döntöttem, hogy búcsú nélkül utazom el. Gondolataimba merülve rámolgattam, amikor nyikorgott a kilincs, és felnézve az ajtóban álló krétafehér arcú fiúra a jelenettől hirtelen deja vu fogott el.

- Tehát igaz – szólalt meg színtelen hangon. – Mondd, Tita, tényleg elmentél volna anélkül, hogy legalább felhívj? - Kérdését válasz nélkül hagyva léptem a szekrényhez egy újabb adag ruháért, de úgy látszott cseppet sem zavarta, hogy levegőnek nézem, mert tovább folytatta. – Nem kaphatnék még egy esélyt? Együtt helyrehozhatjuk, amit mindketten elrontottunk.

- Nem, Lev – tettem le kezemből a holmikat, de továbbra sem néztem rá. – Ennek már vége van. Én továbbléptem, tedd te is ezt. – A választól megfagyott körülöttem a levegő, s bár belül reszkettem a visszafojtott érzelmektől, kezemet ökölbe szorítva megszilárdítottam elhatározásomat. Mereven a földre szegezett tekintettel felkészültem a dühkitörésre, de mikor a csend egyre súlyosabbá vált felnéztem, hogy végre rápillantsak arcvonásaira, azonban egyedül voltam a szobában. Olyan halkan hagyott magamra, hogy észre sem vettem a távozását, és rádöbbenve arra, hogy hosszú időre utoljára láttam, nagyot nyelve kellett visszaszorítanom a torkomban növekvő gombócot. Bármennyire is igyekeztem elhitetni magammal az ellenkezőjét, az együtt töltött évek nem múltak el nyomtalanul, ahogy a hiányával keletkezett űrt sem sikerült betöltenem. A hónapokkal ezelőtti Vancouverbe utazásom csak jó ürügy volt arra, hogy megszabaduljak tőle, most viszont már az elhatalmasodó érzelmek elől menekültem itthonról, hiszen az egyik oka döntésemnek épp Lev volt. Tudtam, ha maradok, addig fog ostromolni, amíg ismét beadom a derekam, de mostanra világossá vált számomra, hogy az én helyem nem mellette van. A pakolással végezve felhívtam Emmát, hogy megbeszéljem vele mikorra jöjjön értem, mivel mindenképp ki akart kísérni a reptérre. Miután mindent megtárgyaltunk feszült csend támadt a vonal túlsó végén, aztán nagy levegőt véve megszólalt.

- Lev nálam járt nemrég – hangjából hallottam, hogy várja a kérdésemet, de mikor nem érkezett meg tovább folytatta – Tita, biztos, hogy jó ez így? Nem akarsz tőle rendesen elköszönni? Teljesen ki volt borulva, szinte könyörgött nekem, hogy beszéljelek le a kiutazásról.

- Majd talpra áll – feleltem ridegnek szánt hangon, végül tudva, hogy Emmát nem csaphatom be felsóhajtottam - Hidd el, neki is jobb lesz így, mert ha maradok, csak elhúzódik a szenvedése.

- A francba, Tita, kisebb megszakításokkal két évig voltatok együtt, hogy lehetsz ilyen lelketlen? – csattant fel barátnőm dühösen. – Komolyan aggódom miatta, mostanában teljesen szét van esve. Azelőtt soha nem láttam Őt ilyennek. Szeretne velünk jönni a reptérre.

- Nem akarom. Tudod, hogy utálok búcsúzkodni – feleltem hajthatatlanul, mire bosszúsan felsóhajtott, de mielőtt rám zúdíthatott volna egy újabb litániát közbevágtam – Így talán meggyűlöl, és könnyebben elfelejt.

- Akkor reggel találkozunk – zárta le a beszélgetést hűvösen, amiből sejtettem, hogy ezúttal komolyan haragszik rám.

Egész éjjel álmatlanul forgolódtam, Emma szavai felerősödve visszhangoztak a fejemben, így mikor reggel a felhangzó dudálásra az ablakon kinézve megláttam Lev fekete Mercedesét, harag helyett néma megnyugvással üdvözöltem őket.

- Megint nem akart beindulni a kocsim, mostanában sokat szarakodik a gyújtás, úgyhogy megkértem Levit, jöjjön értünk – magyarázkodott Emma, de kerülte közben a pillantásomat, amiből azonnal tudtam, hogy hazudik.

Apámtól nem sikerült elbúcsúznom, már hajnalban elindult itthonról, Mercédesz pedig szokásához híven valamikor mostanában fordulhatott a másik oldalára az ágyban, ezért még egy utolsó, gyors pillantást vetve az otthonomra vállamra kaptam a megtömött sporttáskát, azután az ajtót kulcsra zárva a bőröndért nyúltam, de Lev megelőzött. Ahogy kezünk egy pillanatra összeért megrohantak az emlékek, és homályossá vált tekintettel fészkeltem be magam a hátsó ülésre, mert képtelen lettem volna a szokásos helyemre mellé ülni. A reptérig feszült csendben telt az út, Emma görcsös próbálkozásai a beszélgetésre rendre kudarcot vallottak, ezért végül ő is feladva burkolózott hallgatagságba. Egészen addig velem maradtak, amíg átvéve a jegyemet alig tizenöt percnyi időm maradt a becsekkolásra, így sietősen kezdtünk a búcsúzkodásba. Lev tőlünk távolabb szótlanul figyelte a jelenetet, s amikor Emmát átölelve a tekintetünk összekapcsolódott, minden elhatározásom összeomlott. Tétován indultam meg felé, majd biztonságosnak ítélt távolságban megállva előtte megszólaltam:

- Ígérj meg nekem valamit – kezdtem bele, s kérdő arckifejezésére tovább folytattam – Ne nyúlj többet kokainhoz.

- Miért, Tita? – kérdezett vissza keserű hangon. A szemében könnyek gyülekeztek, amitől egyszeriben leomlott rólam a magamra kényszerített hűvös nyugalom, s az utolsó lépést megtéve átöleltem, hogy a nyakába súgjam válaszom.

- Mert fontos vagy nekem.

- Maradj velem – kérte halkan, miközben olyan erővel szorított magához, hogy alig kaptam levegőt. Kérését válasz nélkül hagyva forró csókot nyomtam az arcára, azután az ölelésből kibontakozva újra Emmához siettem, hogy egy utolsó, gyors összeborulás következtében elrebegjem kérésemet.

- Vigyázz rá helyettem is!

A kapuig már rohannom kellett, mert felszólították az utasokat a beszállásra, amin átlépve még egyszer felemeltem a kezem, hogy megfordulva búcsút intsek annak a két embernek, akik mozdulatlanul állva ugyanott, párás tekintettel követték távozásomat. Ahogy a gép felszállt, az ablakon kibámulva összefacsarodott szívvel követtem az egyre kisebbnek látszó Budapestet, s forró könnyeim immár szabad folyást kapva csorogtak végig az arcomon.

~¤~

A Los Angeles-i reptéren markomban azt a papírt szorongatva, amire Anna lediktálta a címet az épület előtt várakozó taxik felé igyekeztem, amikor valaki a nevemet kiabálta. Meglepetten fordultam hátra, hogy pillantásom a kinyújtott karral integető Annára essen.

- Szia, Anna! – mosolyogtam rá felé tartva. – Nem számítottam rá, hogy kijössz elém.

- Még mindig élénken él az emlékezetemben milyen érzés volt egyedül, kezemben a bőröndömmel elveszetten állni egy új élet kezdetén a nyüzsgő forgatagban, ezért úgy gondoltam nem bánnod, ha várni fog valaki – vigyorgott rám, mire hálásan átöleltem.

A lakásához vezető úton végig kérdezgetett, és én örömmel válaszoltam, mert elterelte gondolataimat az otthon hagyott szeretteimről. A szerény, de lakályos hajlékban kis ideig még beszélgettünk, azután látva fáradt, karikás szemeimet magamra hagyott a szobában, amit a rendelkezésemre bocsátott. Reggel Anna javaslatának engedelmeskedve egy autókereskedéshez vezetett az utunk, hogy átgondolva a lehetőségeket – mivel nem szándékoztam fél évnél tovább maradni –, végül a lízing mellett döntsek. Los Angelesben hatalmas távolságok voltak, így szinte mindenki kocsival közlekedett. A kereskedő által ajánlott modelleket figyelmen kívül hagyva Anna fejcsóválásától kísérve egy fekete Subaru Impreza Wrx Sti-t választottam, amibe azonnal beleszerettem. A sportos, vagány karosszéria minden négyzetcentimétere fiatalos lendületet árasztott, bár kétség kívül nem kifejezetten nők számára tervezték, és mikor beindítottam a 305 lóerős boxermotort, a hangja is megerősített ebben.

- Tita, ez az autó ronda – jelentette ki Anna elszörnyedve.

- Nem, ez egyszerűen tökéletes – simítottam végig a műszerfalon gyermeteg örömmel, majd miután elintéztük a papírokat, még mindig Anna arckifejezésén vigyorogva léptem rá a gázra. Mindig ilyen sportos szörnyszülöttre vágytam, azonban mivel a tizennyolcadik születésnapomra kapott meglepetés kocsit teljes egészében apám intézte, döntésébe nem szólhattam bele. Immár újsütetű Subaru tulajdonosként hívtam fel Cathyt, hogy jelezzem érkezésemet, akivel azonnal meg is beszéltem egy délutáni találkozót. Az időeltolódástól még mindig fáradtam értem haza, ahol Anna azzal a hírrel fogadott, hogy elutazik néhány napra, így másnap már egyedül indultam el felderíteni a várost. Mivel nem akartam kihasználni szállásadóm vendégszeretetét az utolsó munka nélkül töltött napomat lakáskereséssel töltöttem, de nem sikerült megfelelőt találnom. Persze számítottam rá, hogy ilyen könnyen nem fog összejönni, mégis csalódottan hajtottam álomra a fejem.

A reggel izgatott készülődéssel telt, rám nem jellemző módon gyomrom fel-le liftezett az idegességtől, hiszen egy teljesen új környezetbe kellett beilleszkednem. Az irodaházba érve azonban mintha elfújták volna feszültségemet, nyugodtan mosolyogva követtem Cathyt új főnököm irodája felé. A bemutatkozással végezve máris belecsöppentem a munka sűrűjébe, így délutánra csak úgy zsongott a fejem a sok új információtól.

- Tita, hétvégén bevetésed lesz. Egy úriembert fogsz kísérni a Golden Globe díjátadó ünnepségen – vetette oda Cathy a papírjai felett, mire lemerevedtem.

- A Golden Globe-on? Mit keresek én ott? Azt mondtad, ez nem hostess munka – húztam fel a szemöldökömet, végül nagyot sóhajtva rákérdeztem – Kit kell kísérnem?

- Még én sem tudok semmi biztosat, de időben ki fog derülni – felelte továbbra is a jegyzeteibe mélyedve, amitől hirtelen az az érzésem támadt, hogy titkol valami.

- Miért pont én kísérem? – kérdeztem gyanakodva. – Hiszen még csak most kezdtem.

- Mert kifejezetten téged akart – bökte ki Cathy hosszúra nyúlt csend után.

Az információtól elképedve vettem magamhoz a kabátomat, hogy egész úton hazafelé ezen töprengve bocsátkozzak találgatásokba, de képtelen voltam rájönni ki lehet a titokzatos úriember.

~¤~

A hétvégéig hátralévő napok szélsebesen elröppentek. Munka után albérletet keresgéltem, vagy épp Emmával beszélgettem a laptopon, így időm sem maradt a rejtélyes fickón gondolkodni, akinek a kilétét még mindig homály fedte. Anna továbbra is távol volt, így az estéimet magányosan töltöttem, amit az otthonról érkező aggasztó hírek csak tovább fokoztak. Lev szó nélkül eltűnt, Emma semmit sem tudott róla, és hiába próbáltam hívni Őt, folyamatosan ki volt kapcsolva. Végül elérkezett a díjátadó napja, amire különösen izgatottan készülődtem, hiszen olyan rendezvényre igyekeztem, ahol világhírű sztárok között fordulok majd meg. Az Anna által ajánlott fodrásszal feltűzettem a hajamat, majd a manikűrrel végezve hosszas gondolkodás után egy egyszerű vonalvezetésű, leheletfinom anyagból készült ruha mellett döntöttem. Az értem küldött kocsi ablakán kibámulva egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem, ami még tovább fokozódott, amikor megláttam az összeverődött tömeget. A gyomorszorító érzéssel küszködve sétáltam be a hallba, ahol a megbeszélt helyre érkezve tanácstalanul ácsorogva várakoztam a férfira, akit majd kísérnem kell. Cathy ígéretével ellentétben még mindig nem sikerült megtudom róla semmit, az utolsó pillanatig ragaszkodott inkognitójához. A folyamatosan érkező sztárokba beleunva kis időre ott hagyva helyemet egy pohár frissítőért indultam, amikor megfordulva csaknem beleütköztem az elmerülten társalgó Taylorba.

- Te mit keresel itt? – kérdezte meghökkent arcot vágva, s a hangjából kicsendülő távolságtartó felhangból azonnal tudtam, hogy nem őrá várok éppen. A váratlan találkozás sokként ért, így hirtelen meg sem tudtam szólalni, de nem volt rá szükség, mert beszélgetőpartnerétől elnézést kérve máris folytatta – Ugye nem azt akarod bemesélni, hogy épp erre jártál? – gúnyolódott lenézően mérve végig.

- Ne aggódj, nem miattad vagyok itt – jött meg végre a hangom, hogy ugyanolyan megvető pillantással reagáljak.

- Valóban? Akkor ki miatt? Kétlem, hogy olyan sok hírességet ismernél – jegyezte meg csípősen.

- Miattam – hallatszott a hátam mögül egy hang, mielőtt reagálhattam volna. Valahonnan a halványan derengő múltból ismerősen csengett, de képtelen voltam felidézni az arcot, így végül feladva az emlék felszínre hozását dermedtségemből felocsúdva megpördültem, hogy a tengerkék szemekbe nézzek.

17. fejezet

Másnap reggel egyedül ébredtem, de a földszinti konyhából edénycsörömpölés zaja szűrődött fel, így miután gyorsan letusoltam, arrafelé vettem az irányt.

- Mit csinálsz? – kérdeztem mosolyogva Levitől, aki elborult arccal vizsgálgatta a sütő gombjait.

- Reggelit. Illetve csak próbálok – felelte a magabiztosság halvány szikrája nélkül. – Igazából lövésem sincs, mit csinálok – nevetett fel végleg feladva a küzdelmet.

- Hagyd, majd én – vigyorogtam fülig érő szájjal, azután légkeverésre és a megfelelő hőmérsékletre állítva a gombokat betoltam az elősütött mirelit péksüteményeket. – Mióta vagy te ilyen házias? – kuncogtam még mindig az iménti jeleneten.

- Amióta kénytelen vagyok magamról gondoskodni. Tudtad, hogy Karácsonykor senki sem hajlandó kaját kiszállítani?

- Elfelejtettél bevásárolni, igaz? – somolyogtam felháborodott arckifejezésén, mire bólintott. – Nem akarsz velem jönni a nagyiékhoz? Ott lesz az egész család, és tavaly is jól érezted magad – vetettem fel az ötletet.

- Tavaly még együtt voltunk – felelte bizonytalanul, kerülve közben a tekintetem.

- Nem kell őket beavatni, hogy idén már másképp van. Vagy inkább itt maradsz egyedül? Emlékszel milyen isteni nagyi narancsos csokitortája, ami minden évben az asztalra kerül? – vetettem be rafináltan a végső fegyvert, mert tudtam, mivel vehetem le a lábáról.

- Oké, ne folytasd, megyek – vágta rá azonnal, és a szája sarkában bujkáló mosoly elárulta mennyire jól esik neki a meghívásom.

A nagyszülőknél töltött ebéd a szokásos jó hangulatban telt, nagybátyám ismét kitett magáért, gyakran fuldokoltam a nevetéstől vicces anekdotáin. Levit mindannyian szívesen fogadták, senki sem tette szóvá, hogy végül mégsem egyedül érkeztem. A kellemes légkör utóhatása egészen hazáig kitartott, ahol vonakodva kezdtem búcsúzkodni a fiútól.

- Nem maradnál nálam ma éjszakára is? – csapott le azonnal határozatlanságomat látva.

- Nem tudom, talán jobb lenne, ha hazamennék – feleltem bizonytalanul, de mintha az égiek is azt akarták volna, hogy maradjak, újra szakadni kezdett a hó.

- Úgy látom, ez a kérdés eldőlt, mert ilyen hóesésben nem engedhetlek el – vigyorgott Lev kajánul.

- Nincs mit tenni, kénytelen vagy elviselni a társaságomat – sóhajtottam fel színpadiasan, de mindketten tudtuk, hogy eddig is csak kérettem magam.

Valójában nagyon jól telt az elmúlt este a fiú társaságában, aminek az éjszakai folytatása csak megkoronázta a kialakult bensőséges hangulatot. Képtelen voltam eldönteni, hogy mindez a Karácsony varázslatos atmoszférájának köszönhető, vagy kezdek egyre jobban ragaszkodni hozzá, de nem akartam most ezzel foglalkozni, csak kiélvezve minden egyes pillanatot hagytam magam sodródni az árral. A kanapét az egész falat betöltő ablakhoz húzva egy-egy bögre forró, fűszeres teával a kezünkben bámultuk a hatalmas pelyhekben hulló, változatos alakú hókristályokat, melyek a kültéri világítás kékes fényében pazarul csillogtak, és ahogy Lev testének melege a bőröm alá kúszva engem is átmelegített, el kellett ismernem, hogy hosszú évek óta a legkellemesebb Karácsonyomat neki köszönhetem. Azonban a meghitt nyugalmat árasztó percek nem tartottak sokáig, mert a jégvirágos ablakra elmém váratlanul egy másik arcot vetített, és a gondolataim máris több ezer kilométerrel távolabb, egy Los Angeles-i Karácsony felé kalandoztak. Nem! Miért foglalkozom azzal, vajon Ő hogyan tölti az Ünnepet, amikor szemmel láthatóan nem érdeklem már? Hiszen még az ajándékomra sem volt képes reagálni, ami olyan sokat jelentett nekem. A szememet lehunyva összeszorított szemhéjakkal űztem el a kísértő rémképet, azután újra felnyitva Levre pillantottam. Arra a fiúra, aki most is itt ült mellettem, és aki mindent megadott volna azért, hogy az érzéseim megváltozzanak iránta.

Később, miután elfogyasztottuk a nagyitól hozott vacsorát, csintalan gyerekekként vetettük bele magunkat a frissen esett porhóba, hogy heves hógolyócsatát vívjunk a házhoz tartozó hatalmas kertben. Amikor már teljesen kimerültünk a mozgástól kipirult arccal, nevetve rogytunk le, hogy a kert érintetlenül hagyott részén a puha pehelytakaróba rajzoljuk angyalunkat, azután kézen fogva sétáltunk vissza a meleget nyújtó házba.

- Lev, mondd, miért ragaszkodsz hozzám annyira? – kérdeztem immár a paplan alatt simulva kisportolt testéhez.

- Komolyan azt akarod, hogy fényezzelek? Így is túl nagy az önbizalmad – csiklandozta meg a derekamat a választól vonakodva, de mire elhalkult a nevetésem, nagy levegőt véve belevágott. – Szeretem, hogy szabad vagy, és mindig azt teszed, amire vágysz. Melletted én is gondtalannak érzem magam. Azonkívül ahogy egyre jobban megismerlek, apránként hámlik le rólad újabb és újabb réteg abból a burkolatból, amivel körülvetted magad. Napról napra biztosabb vagyok abban, hogy igazából sebezhető vagy, és mélyérzésű, de foggal-körömmel ragaszkodsz ahhoz, hogy mások keménynek lássanak. Nem mellesleg pedig egy igazi vadmacska vagy az ágyban – tette hozzá egy rövid szünet után kajánul kuncogva, mire az oldalába bokszoltam.

- Perverz disznó! – vigyorogtam a homlokegyenest más irányt vett lezáráson, de közben mindvégig a szavain töprengtem.

- Ugyan bébi, ne legyél álszent, tudom, hogy most is csak ezért vagy velem – simított végig a combomon.

- Mi van, ha nem csak ezért? – kérdeztem vissza elmerülten bámulva a mennyezetet, mire kutakodó ujjai megmerevedtek.

- Mire gondolsz pontosan? – faggatott lélegzetvisszafojtva, s szinte éreztem a bőrömön kezének várakozó vibrálását.

- Felejtsd el – sóhajtottam fel, mert hirtelen megbántam, hogy egyáltalán belekezdtem.

Az elmúlt két napban egészen közel került hozzám, sőt, ha őszinte akartam lenni igazából már Thaiföldön elkezdődött ez a folyamat, amit csak akkor éreztem át igazán, amikor szakítottam vele. Azonban tudva azt, hogy azokat a dolgokat, amiket elveszítünk, vagy nem kaphatunk meg, mindig többre értékeljük, nem akartam téves reményeket kelteni benne, hiszen egyáltalán nem voltam biztos magamban.

– Inkább bizonyítsd be, hogy jól döntöttem, amiért itt maradtam – vetettem át combjaimat a csípőjén, hogy tüzes ajkaimat mohón az övéire nyomva eltereljem gondolatait az iménti beszélgetésről.

Reggel Lev könnyed csókjára ébredtem, aki épp készült kikúszni mellőlem a paplan alól, de tenyeremet kéjes mosollyal simítva nyakszirtjére megakadályoztam ebben. Szeme elégedetten csillant fel, s a ki nem mondott kérésnek engedelmeskedve gördült fölém, hogy ott folytassuk, ahol az éjjel abbahagytuk. Azonban az éjszakai habzsoló, vad szenvedéllyel hajszolt eksztázissal ellentétben ezúttal lusta, elnyújtott élvezettel olvadt egybe a testünk, hogy hosszúra nyúlt percek múlva mély sóhajjal, göcsösen kapaszkodva egymásba merüljünk el a kirobbanó mámorban.

- Szeretlek – lehelte Lev a nyakamba, miközben izmain az imént beteljesedett vágy remegése csillapodó hullámokban futott végig.

Ujjaimmal az izzadtság vékony filmrétegét a bőrébe masszírozva már-már ajkamon volt a válasz, de szememet lehunyva mégis visszaküldtem a kikívánkozó szavakat a mélybe. Érzékelve lelki tusámat a fiú kis ideig még türelmesen várta, hogy áttörjön a gát, végül a súlyos csendben csalódottan gördült le rólam. Hátat fordítva nekem kiült az ágy szélére, majd miután néhány pillanatig szótlanul meredt a párás ablakra, keserű hangon szegezte nekem a kérdést.

- Mondd, miért nem tudod csak egyszerűen azt hazudni, hogy te is? Annyi más lány teszi ezt nap, mint nap…

- Mert nem akarlak téged becsapni – térdeltem fel mögé, hogy átkarolva mellkasát vállára támasszam az állam. – A hazugság megöli a szerelmet.

- Nem, Tita. Néha az őszinteség öli meg igazán – bontakozott ki ölelésemből, hogy felállva a fürdőszobába induljon.

- Azt hiszem jobb, ha most elmegyek – kezdtem el szedelőzködni, mire megfordulva szóra nyitotta ajkát, de végül mégsem akadályozott meg a távozásban.

~¤~

Eltelt a Karácsony, és én egyre izgatottabban készültem a Szilveszteri nagy bevetésemre, aminek előestéjét a barátaimmal ünnepelve készültem eltölteni a szokásos Levnél rendezett előszilveszteri bulin. A fiúval a rosszul végződött reggel óta nem találkoztam, csak telefonon beszéltünk néhányszor, de úgy tűnt, minden rendben van, csupán egy ideig még a sebeit nyalogatja.

- Mi van most veletek? Képtelen vagyok követni az eseményeket – faggatott Emma készülődés közben.

- Őszintén szólva fogalmam sincs. Karácsonykor együtt voltunk, de azóta semmi… – feleltem bizonytalanul. – Inkább arról mesélj, Andrissal hogy alakulnak a dolgok – tereltem a témát, mert nem akartam megosztani a lánnyal Levvel kapcsolatos vívódásomat.

- Elvagyunk, de nyilvánvalóan nem lesz hosszú életű kapcsolat – sóhajtott fel lemondóan. – Kicsit irigyellek Levi miatt. Bárcsak értem rajongana így valaki!

- Emma, az ilyesmit nem te irányítod, ha megtörténik, akkor magától fog. Te egy nagyszerű lány vagy, és ha ezt Andris nem veszi észre, akkor jobb is, ha továbbáll – vigasztaltam barátnőmet kedvesen, de úgy látszott hasztalan.

A készülődéssel végezve elindultunk Lev otthona felé, ahol a házigazda vigyorogva üdvözölt, mintha mi sem történt volna, de később az volt az érzésem, hogy egyszerűen keresztülnéz rajtam. Igyekeztem nem törődni sem ezzel, sem pedig azzal, hogy néhány ismeretlen lány feltűnően kerülgeti a fiút, de mélyen belül nagyon bántott a dolog. Amikor a buli tetőfokára hágott észrevettem, hogy Lev kiszalad a kapuhoz, ahol egy BMW-vel érkező tagbaszakadt, kopasz fickótól átvett valamit. A Karácsonykor nála talált kokain képe még élénken élt az emlékeimben, így mikor valamivel éjfél után hosszabb időre eltűnt, aggodalmasan indultam a keresésére. A hálószobájába benyitva a döbbenettől a tüdőmbe szorult lélegzettel bámultam az elém táruló látványt: miközben Lev félig lehúzott nadrággal az ágy háttámlájának dőlt, az imént körülötte sündörgő lányok közül az egyik szőke feje semmit sem bízva a fantáziára mozdult ütemesen a fiú ágyéka felett. Szemem sarkából érzékeltem az éjjeliszekrény tükörsima lapjára szórt fehér csíkot a mellette heverő vékony csővé sodrott papírpénzzel, de tekintetem továbbra is az előttem játszódó jelenetre tapadt, mintha képtelen lennék elhinni, amit látok. A hosszú, dermedt perc után nem törődve az ágyról felugró Leventével hátat fordítottam, s becsukva magam mögött az ajtót még mindig hitetlenkedő fejrázással siettem le a lépcsőn.

- Tita, mi történt? – ragadott meg Emma mielőtt az ajtóhoz érhettem volna, de kirántva karomat a szorításból válasz nélkül hagyva a kérdést léptem ki a fagyos decemberi éjszakába.

A kocsinál remegő kezekkel, feldúltan keresgéltem táskámban a kulcsot, értékes másodperceket veszítve ezzel. Amikor végre rátaláltam, ijedten ugrottam egyet a vállamra simuló kéz érintésétől. Undorodva söpörtem le onnan, hogy megpördülve Lev bűnbánó arcvonásaival találjam szembe magam.

- Nézd, én sajnálom – szólalt meg hosszúra nyúlt csend után, mialatt a szavakat keresgélte.

- Mit, Lev? Azt, hogy rákaptál a kokainra, vagy azt, hogy az imént épp másvalaki szájában volt a farkad? – kérdeztem metsző éllel, s tekintetem jéghideg kristályszilánkként fúródott az övébe. Válasz nélkül hagyva kérdésemet bizonytalanul nyúlt a kezem után, de látva az arcomra kiülő viszolygást félbeszakította a mozdulatot. – Az Istenért, Lev! Alig néhány nappal ezelőtt még együtt voltunk abban az ágyban! – szakadtak ki a számonkérő szavak a visszafojtott érzelmektől meg-megremegő ajkaim közül. – Azon az éjszakán majdnem kimondtam, amire mindeddig vágytál, de nem akartam addig feltárni mit érzek, amíg nem vagyok teljesen bizonyos benne.

- Tita, én… – kezdett bele újra a magyarázkodásba a felismeréstől hamuszürkére vált arccal, de közbevágtam.

- Nem akarom hallani. Mindent elrontottál – szúrtam oda állkapcsomon megfeszülő arcizmokkal, mielőtt beszálltam a kocsiba.

- A francba, Tita, te nem akartál engem! Miért nem szóltál? Bármeddig vártam volna rád, ha tudom, hogy van remény – kiáltotta az ajtót vasmarokkal fogva, de látva a szemeimben immár visszaszoríthatatlanul gyülekező könnyeket végül utamra engedett. Kapkodva csuktam magamra a kocsiajtót, s adtam rá a gyújtást, hogy hátam mögött hagyva a nyomasztó történteket hazafelé induljak.

~¤~

Kedvetlenül készülődtem az előttem álló kínkeservesen hosszú estélyre, melyen úgy éreztem képtelen leszek sugárzó mosollyal fogadni az érkező vendégeket. Legszívesebben az ágyamban kuporogva töltöttem volna a Szilvesztert, hogy csendes magányomban süllyedjek bele a gyötrelembe, amit Lev árulása miatt éreztem. Noha tudtam jól, hogy valójában nem lenne jogom szemrehányást tenni neki, hiszen épp én magam taszítottam bele a kialakult helyzetbe, mégis fájdalmasan érintett, hogy ilyen formában igyekezett túllépni rajtam. A telefonom egész nap szinte megszakítás nélkül csörgött, végül nem bírva tovább lélekőrlő zajongását küldtem egy sms-t, hogy nincs már számára mondanivalóm. Keserű mosollyal bújtam bele a ruhába, amit épp tőle kaptam ajándékba, de mivel a másikat az Ünnepek után visszavittem, hogy egy hétköznapibb darabra cseréljem, nem volt mit felvennem.

A pazarul feldíszített teremhez érve azonnal ledöntöttem egy pohár pezsgőt, amit a mellettem elhaladó pincér tálcán nyújtott felém, azután a házigazdához sietve jeleztem érkezésemet. Az ital megtette hatását, így hamarosan már könnyedebben villantottam fel szikrázó mosolyomat az érkező vendégek felé. Elegáns üzletemberek követték egymást feleségeikkel, vagy épp egyedül, amikor ismerős arcot fedeztem fel a tömegben.

- Cathy? Cathy Montgomery? – érintettem meg a vállát a nőnek, akit Vancouverben ismertem meg.

- Nahát, Tita? Micsoda meglepetés! – kiáltott fel széles mosollyal. – Mit csinálsz te itt?

- Fogadom a vendégeket, és figyelek rá, hogy minden gördülékenyen menjen – feleltem fogaimat felvillantva.

- Elbűvölően nézel ki – pillantott végig rajtam elismerően. – Ki gondolta volna, hogy a morcos, szabad szájú lány igazi hölgyként is tud viselkedni?

- Nem könnyű feladat, de már egészen jól megy – kacsintottam rá, azután elnézést kérve tőle a főpincérhez siettem, mert a szemem sarkából észrevettem, hogy az egyik asztalon fogyatkozóban vannak a tiszta tányérok. Rövidesen azonban ismét Cathybe botlottam, aki épp engem keresett.

- Tita, óriási szívességet szeretnék kérni – nézett rám esdeklő tekintettel. – Le kell lépnem, de igyekszem vissza, szórakoztatnád addig Mr. Vanderbiltet? – mutatott rá a nem messze ácsorgó negyvenes évei közepén járó elegáns úrra.

Bólintásomra hálás, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát, azután bemutatva a férfinak elpárolgott. A kezdeti nehézségeken átjutva egyre könnyedébben társalogtam a gondjaimra bízott amerikai üzletemberrel, s szemmel láthatóan ő is élvezte a társaságomat. Ígéretéhez híven nagyjából egy óra múlva Cathy visszaérkezett, akinek némi szabadkozást követően újra lepasszoltam a férfit, hogy végre az eredeti feladatomra koncentrálhassak. Mire véget ért az estély, a kimerültségtől hullafáradtan, de teljesítményemmel elégedetten rogytam az ágyamba.

Január első hetének végére küldeményem érkezett Los Angelesből, amit izgatottan bontottam fel. Azonban a papírt feltépve csalódottan vettem észre, hogy a csomagolás alatt ugyanaz a doboz rejtőzik, amiben én adtam fel a Taylornak szánt üzenetet.

Tartsd meg az aranyadat. Sosem hajtottam a győzelemre. Tay

A levélpapírra vésett kemény szavakat elolvasva keserű mosolyra húzódott ajkam. Milyen ironikus a sors… Ha néhány nappal előbb kapom meg a visszautasító üzenetet, talán Levvel egészen másképp alakultak volna a dolgok, így azonban őt is elveszítettem. Úgy látszott mindez nem elég, mert rövidesen váratlan telefonhívást kaptam Kaliforniából, ami az eddigieknél is jobban felkavarta az életem.