18. fejezet

A kijelzőn az ismeretlen amerikai számot bámulva némi vonakodással vettem fel a telefont, de felismerve Cathy kellemes hangját megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Szia, Tita. Sosem fogod kitalálni, miért kereslek – kezdett bele mondandójába titokzatosan, majd egy hosszas hatásszünet után belevágott – Munkát ajánlok neked.

- Hogy micsoda? – tátottam el a számat a váratlan fordulattól.

- Megüresedett nálunk egy hely, és sürgősen szükségünk lenne egy dekoratív, értelmes, talpraesett lányra. A legutóbbi találkozásunkkor tapasztaltak alapján azonnal rád gondoltam – magyarázta döbbenetemen kuncogva.

- Miért pont én? Kaliforniában nincs elég erre alkalmas munkaerő? – kérdeztem vissza értetlenül. – Egyébként is van már állásom.

- Ugyan már, Tita, ilyen ajánlatot nem minden nap kapsz. Remekül elboldogulsz az emberekkel, ezt már Vancouverben is tapasztaltam. Ráadásul a sztárocskákat is jól tudod kezelni, ami ebben a munkakörben kiemelten fontos – győzködött vonakodásomat látva.

- Cathy, adjam fel az itt megszerzett pozíciómat holmi hostess munkáért cserébe? – vontam fel a szemöldököm a számomra nevetséges ajánlaton.

- Tita, ez nem hostess munka – kiáltott fel megrökönyödve. – Inkább egyfajta koordinátori tevékenység, ami mellett ugyanúgy foglalkozol a különböző projectek szervezésével, csak épp alkalmanként egy-egy híresség vagy üzletember kényelméért is felelsz. Természetesen ez csak a napi találkozók és teendők megtervezésére, vagy az adott rendezvényen történő kalauzolásra vonatkozik.

- Nem tudom, Cathy. Kérhetek gondolkodási időt? – húzódoztam a válaszadástól. – Épp a gyakorlatomat töltöm, és van még egy évem a főiskolából is.

- A gyakorlati időszakot mindegy hol töltöd, egyelőre fél évről lenne szó, aztán majd meglátjuk. Ha meghosszabbítjuk a szerződésedet kérhetsz halasztást a főiskolán, vagy akár itt is befejezheted. Nem mellesleg ötször annyi fizetésért dolgoznál, mint amennyit a jelenlegi helyeden kapsz – játszotta ki az utolsó kártyáját. – Két napod van a gondolkodásra, nem tudom tovább fenntartani a helyedet – zárta le a beszélgetést.

Alig tudtam a munkámra koncentrálni, egész délután a hívás és az azzal kapcsolatos gondolatok jártak a fejemben, melyek egymásba érően száguldozva zavartak össze mindent bennem. Néhány hónappal ezelőtt azonnal kaptam volna az ajánlaton, hogy Taylor közelében lehessek, azonban mostanra minden megváltozott. Hagyjam itt a barátaimat, azokat az embereket, akiket szeretek, és vágjak neki az ismeretlennek, mindezt teljesen egyedül? Hangosan sóhajtva zártam magamra az irodaajtót, hogy kétségeimet rövid időre félretérve a vezetésre koncentrálva induljak haza a szokásos késő délutáni dugóban. A házba benyitva szokatlanul ünnepélyes csend fogadott, s mikor a hallba lépve megláttam apámat, aki azonnal felugrott az álmatag mosollyal rám meredő Mercédesz mellől, balsejtelmem beigazolódni látszott.

- Mi történt? – kérdeztem gyanakvón összehúzott szemöldökkel, mire apám tétován szóra nyitotta ajkát.

- Apád megkérte a kezemet – vágott közbe Mercédesz, majd apám rosszalló pillantásától kísérve felém sietett, hogy az orrom alá dugja az ízléstelenül túlméretezett brillgyűrűt.

- Gratulálok – feleltem kimérten, miközben képtelen voltam elfedni az arcomra kiülő viszolygást.

- Tita… - kezdett bele apám látva, hogy a bennem tomboló indulatoktól meg-megremeg a testem, de felemelt kezemmel megálljt parancsoltam a szavaknak. Azonban ha azt hittem, hogy ezzel véget vetettem ennek a borzalomnak, aminek a magyarázatát képtelen voltam végighallgatni tévedtem, mert apám szívós buldogként ügetett a nyomomban a szobám felé.

- Mondd, hogy vagy képes elvenni ezt a nőt? – pördültem meg immár a saját felségterületemen, miután becsukta az ajtót magunk mögött. – Anyám nyomába sem ér, bármennyire is próbál felkapaszkodni – sziszegtem felé dühösen. – Szereted egyáltalán?

- Nézd, lányom, évekig voltam egyedül anyád halála után, akit mindennél jobban szerettem, és tudom, hogy ezt milyen nehéz elfogadnod, de belefáradtam az egyedüllétbe. Mercédesz soha nem fogja elfoglalni az édesanyád helyét a szívemben, de régóta élünk együtt, és engedtem a kérésének. – Az utolsó kérdésemet figyelmen kívül hagyva földre szegezett tekintettel állt előttem, és egy pillanatra megsajnáltam, de amikor pillantásom anyám falon függő, kinagyított fotójára esett megszilárdítottam magam.

- Ez a nő egy pénzéhes szuka! Sosem fog igazán szeretni, csak azért van veled, mert kényelmes, gondtalan életet biztosítasz számára – vágtam az arcába a kegyetlen, de igaz szavakat, mire szemeit egy másodpercre felém villantva megkeményedett arcvonásokkal fordított nekem hátat. Miután magamra maradtam reszkető lábakkal ültem le az ágyra, de néhány perc múlva úgy éreztem nem tudom tovább elviselni a fullasztóvá vált légkört, és felpattanva a kocsimhoz siettem, hogy átmenjek Emmához. Az elmúlt hosszú évek alatt Ő volt az egyetlen, akihez fordulhattam, s bár a problémákat mindig magam oldottam meg, néha muszáj volt valakivel megosztani a gondolataimat.

- Szia, Tita, de örülök, hogy látlak – üdvözölt örömmel, ám meglátva holtsápadt arcomat lehervadt a mosolya. – Mi történt?

- Apám megkérte Mercédesz kezét – kezdtem bele nagy levegőt véve. – De ez még semmi, ma felhívott Cathy, és munkát ajánlott nekem Los Angelesben. Fogalmam sincs, mit csináljak, össze vagyok zavarodva – hadartam el mindezt egy szuszra, izgatottan járkálva közben barátnőm szobájában.

- Tita, de hát ez fantasztikus! El kell fogadnod az ajánlatot! – kiáltott fel lelkesen, majd mikor eljutott tudatáig az első mondatom, bocsánatkérően fogta meg a kezem. – Sajnálom. Tudom, hogy nem sikerült megkedvelned őt, de várható volt, hogy apád előbb-utóbb lépni fog, hiszen régimódi férfi.

- Igen, tudom, de képtelen vagyok elviselni, értsd meg! Ha egy intelligens, művelt, minden szempontból apámhoz való nőről lenne szó bár akkor is fájna, de egy szavam sem lenne az egészhez. Mercédesz viszont egy szánalmas, agyonplasztikázott liba, akinek az agya helyén egy Louis Vuitton pénztárca van – sóhajtottam fel elkeseredetten. – El tudod képzelni mit fog művelni az esküvői előkészületekkel? – nevettem fel hisztérikusan. – Mit tegyek Emma? – néztem rá kétségbeesetten. – Nem bírom végigcsinálni… Azt hiszem, elfogadom az állásajánlatot.

- Tita, ez egy remek lehetőség, amiről mások csak álmodoznak, vagy hosszas kilincselés után kapnak meg, neked viszont az öledbe hullott. Borzasztóan fogsz hiányozni, de jól döntesz, ha belevágsz – nézett rám nyíltan, mire hálásan öleltem magamhoz.

- Még mindig bizonytalan vagyok… hiszen azt sem tudom, hol fogok lakni – gondolkodtam hangosan, amikor hirtelen eszembe jutott Anna.

A táskámban kotorászva végül megleltem a belső zsebbe rejtett névjegykártyát, amit búcsúzáskor nyomott a kezembe. Az órámra pillantva kiszámoltam mennyi az idő Kaliforniában, azután a telefonomért nyúltam.

- Szia, Anna, Tita Jankovich vagyok – kezdtem bele, amikor néhány csörgés után meghallottam a nő hangját.

- Nahát, Tita, de örülök, hogy hallok felőled! – kiáltott fel a hangjában őszinte örömmel. – Mi újság?

- Óriási szívességet szeretnék kérni – kezdtem bele vonakodva. – Emlékszel Cathyre? Néhány napja összefutottam vele itthon, és tegnap egy állásajánlattal hívott fel. Gyors választ vár tőlem, de nincs még szállásom. Meghúzhatnám magam nálad néhány napig, amíg találok megfelelő albérletet? Tudom, hogy alig ismerjük egymást, de senki más nincs, aki segíteni tudna nekem.

- Persze, hiszen mondtam, hogy hívj fel, ha Los Angelesben jársz. Ha jól kijövünk, felőlem hosszabb ideig is maradhatsz, elég nagy a lakás, és gyakran utazom el a munkám miatt – felelte kedvesen, mire óriási súly gördült le a szívemről. – Mikor érkezel?

- Pár napon belül, még rengeteg dolgot kell elintéznem, de amint tudok biztosat, hívlak – feleltem izgatottan, majd mielőtt elbúcsúztam még elérzékenyülve hozzátettem – Köszönöm, Anna!

- Ugyan, semmiség. Ki más segíthetne, ha nem egy hazádbeli? – nevette el magát, s lelki szemeim előtt láttam, ahogy kacsint egyet.

~¤~

Apámtól nem kértem engedélyt a költözéshez, kész tények elé állítva kijelentettem, hogy megyek, amit rángatózó arcizmokkal fogadott. Anyám örökségének köszönhetően nem szorultam rá az anyagi támogatására, és bár az elmúlt években nem volt szükségem rá, hogy hozzányúljak a tetemes összeghez, ez az önállóság most kifejezetten jól jött, mert apám arcvonásaiból ítélve rá nem számíthattam.

- Ha ezzel akarsz sarokba szorítani Mercédesz miatt, nem fog sikerülni a terved. Mi lesz az iskolával, Tita? – szegezte nekem a kérdést vészjósló hangon.

- Ne dramatizáld túl a helyzetet. Már nem érdekel, hogy mik a szándékaid Mercédesszel, de én nem fogom mosolyogva végigasszisztálni az esküvőtöket. A döntésem végleges. Nem tudsz visszatartani, és értelmét sem látom, hogy miért akarnál, hiszen soha nem voltál itt, amikor szükségem lett volna rád – néztem a szemébe hidegen, de belül mardosott a bűntudat, mert pontosan tudtam miért menekült itthonról. Valahányszor rám nézett anyámat látta bennem, akihez úgy hasonlítottam, mintha az Ő fiatalabb mása lettem volna, és ezt borzasztó nehéz lehetett elviselni neki a halálát követő időszakban. – Az iskolát pedig be fogom fejezni vagy itt, vagy Amerikában.

- Mi lesz a barátaiddal? Levente tudja már, hogy elmész? – próbálkozott más módszerrel, de hasztalan.

- Emmával tartani fogom a kapcsolatot, fél év nem olyan hosszú idő, Levvel pedig már rég nem vagyunk együtt. Persze neked ez sem tűnt fel, hiszen alig látjuk egymást – szúrtam oda ismét a szám sarkában keserű mosollyal.

Egy hosszú percig akaratunkat egymásnak feszítve néztünk farkasszemet, végül fogait csikorgatva hátat fordított, hogy tőle nem várt módon hatalmas robajjal csapja be maga után az ajtót. Nagyot sóhajtva láttam neki a szekrényem tartalmának átvizsgálásához, azután ésszerű keretek között válogatva az ágyamra szortíroztam a ruhákat. Munkahelyemen felmondtam, amit bár nem vettek jó néven, de tekintettel az ajánlatra megértették döntésemet. A repülőjegyem már le volt foglalva, csak át kellett vennem, így többé semmi sem tarthatott vissza, hogy másnap elhagyjam kicsiny hazámat. Leventétől még nem köszöntem el, de a szobájában látott kép gyakorta kísértett álmaimban, ezért végül úgy döntöttem, hogy búcsú nélkül utazom el. Gondolataimba merülve rámolgattam, amikor nyikorgott a kilincs, és felnézve az ajtóban álló krétafehér arcú fiúra a jelenettől hirtelen deja vu fogott el.

- Tehát igaz – szólalt meg színtelen hangon. – Mondd, Tita, tényleg elmentél volna anélkül, hogy legalább felhívj? - Kérdését válasz nélkül hagyva léptem a szekrényhez egy újabb adag ruháért, de úgy látszott cseppet sem zavarta, hogy levegőnek nézem, mert tovább folytatta. – Nem kaphatnék még egy esélyt? Együtt helyrehozhatjuk, amit mindketten elrontottunk.

- Nem, Lev – tettem le kezemből a holmikat, de továbbra sem néztem rá. – Ennek már vége van. Én továbbléptem, tedd te is ezt. – A választól megfagyott körülöttem a levegő, s bár belül reszkettem a visszafojtott érzelmektől, kezemet ökölbe szorítva megszilárdítottam elhatározásomat. Mereven a földre szegezett tekintettel felkészültem a dühkitörésre, de mikor a csend egyre súlyosabbá vált felnéztem, hogy végre rápillantsak arcvonásaira, azonban egyedül voltam a szobában. Olyan halkan hagyott magamra, hogy észre sem vettem a távozását, és rádöbbenve arra, hogy hosszú időre utoljára láttam, nagyot nyelve kellett visszaszorítanom a torkomban növekvő gombócot. Bármennyire is igyekeztem elhitetni magammal az ellenkezőjét, az együtt töltött évek nem múltak el nyomtalanul, ahogy a hiányával keletkezett űrt sem sikerült betöltenem. A hónapokkal ezelőtti Vancouverbe utazásom csak jó ürügy volt arra, hogy megszabaduljak tőle, most viszont már az elhatalmasodó érzelmek elől menekültem itthonról, hiszen az egyik oka döntésemnek épp Lev volt. Tudtam, ha maradok, addig fog ostromolni, amíg ismét beadom a derekam, de mostanra világossá vált számomra, hogy az én helyem nem mellette van. A pakolással végezve felhívtam Emmát, hogy megbeszéljem vele mikorra jöjjön értem, mivel mindenképp ki akart kísérni a reptérre. Miután mindent megtárgyaltunk feszült csend támadt a vonal túlsó végén, aztán nagy levegőt véve megszólalt.

- Lev nálam járt nemrég – hangjából hallottam, hogy várja a kérdésemet, de mikor nem érkezett meg tovább folytatta – Tita, biztos, hogy jó ez így? Nem akarsz tőle rendesen elköszönni? Teljesen ki volt borulva, szinte könyörgött nekem, hogy beszéljelek le a kiutazásról.

- Majd talpra áll – feleltem ridegnek szánt hangon, végül tudva, hogy Emmát nem csaphatom be felsóhajtottam - Hidd el, neki is jobb lesz így, mert ha maradok, csak elhúzódik a szenvedése.

- A francba, Tita, kisebb megszakításokkal két évig voltatok együtt, hogy lehetsz ilyen lelketlen? – csattant fel barátnőm dühösen. – Komolyan aggódom miatta, mostanában teljesen szét van esve. Azelőtt soha nem láttam Őt ilyennek. Szeretne velünk jönni a reptérre.

- Nem akarom. Tudod, hogy utálok búcsúzkodni – feleltem hajthatatlanul, mire bosszúsan felsóhajtott, de mielőtt rám zúdíthatott volna egy újabb litániát közbevágtam – Így talán meggyűlöl, és könnyebben elfelejt.

- Akkor reggel találkozunk – zárta le a beszélgetést hűvösen, amiből sejtettem, hogy ezúttal komolyan haragszik rám.

Egész éjjel álmatlanul forgolódtam, Emma szavai felerősödve visszhangoztak a fejemben, így mikor reggel a felhangzó dudálásra az ablakon kinézve megláttam Lev fekete Mercedesét, harag helyett néma megnyugvással üdvözöltem őket.

- Megint nem akart beindulni a kocsim, mostanában sokat szarakodik a gyújtás, úgyhogy megkértem Levit, jöjjön értünk – magyarázkodott Emma, de kerülte közben a pillantásomat, amiből azonnal tudtam, hogy hazudik.

Apámtól nem sikerült elbúcsúznom, már hajnalban elindult itthonról, Mercédesz pedig szokásához híven valamikor mostanában fordulhatott a másik oldalára az ágyban, ezért még egy utolsó, gyors pillantást vetve az otthonomra vállamra kaptam a megtömött sporttáskát, azután az ajtót kulcsra zárva a bőröndért nyúltam, de Lev megelőzött. Ahogy kezünk egy pillanatra összeért megrohantak az emlékek, és homályossá vált tekintettel fészkeltem be magam a hátsó ülésre, mert képtelen lettem volna a szokásos helyemre mellé ülni. A reptérig feszült csendben telt az út, Emma görcsös próbálkozásai a beszélgetésre rendre kudarcot vallottak, ezért végül ő is feladva burkolózott hallgatagságba. Egészen addig velem maradtak, amíg átvéve a jegyemet alig tizenöt percnyi időm maradt a becsekkolásra, így sietősen kezdtünk a búcsúzkodásba. Lev tőlünk távolabb szótlanul figyelte a jelenetet, s amikor Emmát átölelve a tekintetünk összekapcsolódott, minden elhatározásom összeomlott. Tétován indultam meg felé, majd biztonságosnak ítélt távolságban megállva előtte megszólaltam:

- Ígérj meg nekem valamit – kezdtem bele, s kérdő arckifejezésére tovább folytattam – Ne nyúlj többet kokainhoz.

- Miért, Tita? – kérdezett vissza keserű hangon. A szemében könnyek gyülekeztek, amitől egyszeriben leomlott rólam a magamra kényszerített hűvös nyugalom, s az utolsó lépést megtéve átöleltem, hogy a nyakába súgjam válaszom.

- Mert fontos vagy nekem.

- Maradj velem – kérte halkan, miközben olyan erővel szorított magához, hogy alig kaptam levegőt. Kérését válasz nélkül hagyva forró csókot nyomtam az arcára, azután az ölelésből kibontakozva újra Emmához siettem, hogy egy utolsó, gyors összeborulás következtében elrebegjem kérésemet.

- Vigyázz rá helyettem is!

A kapuig már rohannom kellett, mert felszólították az utasokat a beszállásra, amin átlépve még egyszer felemeltem a kezem, hogy megfordulva búcsút intsek annak a két embernek, akik mozdulatlanul állva ugyanott, párás tekintettel követték távozásomat. Ahogy a gép felszállt, az ablakon kibámulva összefacsarodott szívvel követtem az egyre kisebbnek látszó Budapestet, s forró könnyeim immár szabad folyást kapva csorogtak végig az arcomon.

~¤~

A Los Angeles-i reptéren markomban azt a papírt szorongatva, amire Anna lediktálta a címet az épület előtt várakozó taxik felé igyekeztem, amikor valaki a nevemet kiabálta. Meglepetten fordultam hátra, hogy pillantásom a kinyújtott karral integető Annára essen.

- Szia, Anna! – mosolyogtam rá felé tartva. – Nem számítottam rá, hogy kijössz elém.

- Még mindig élénken él az emlékezetemben milyen érzés volt egyedül, kezemben a bőröndömmel elveszetten állni egy új élet kezdetén a nyüzsgő forgatagban, ezért úgy gondoltam nem bánnod, ha várni fog valaki – vigyorgott rám, mire hálásan átöleltem.

A lakásához vezető úton végig kérdezgetett, és én örömmel válaszoltam, mert elterelte gondolataimat az otthon hagyott szeretteimről. A szerény, de lakályos hajlékban kis ideig még beszélgettünk, azután látva fáradt, karikás szemeimet magamra hagyott a szobában, amit a rendelkezésemre bocsátott. Reggel Anna javaslatának engedelmeskedve egy autókereskedéshez vezetett az utunk, hogy átgondolva a lehetőségeket – mivel nem szándékoztam fél évnél tovább maradni –, végül a lízing mellett döntsek. Los Angelesben hatalmas távolságok voltak, így szinte mindenki kocsival közlekedett. A kereskedő által ajánlott modelleket figyelmen kívül hagyva Anna fejcsóválásától kísérve egy fekete Subaru Impreza Wrx Sti-t választottam, amibe azonnal beleszerettem. A sportos, vagány karosszéria minden négyzetcentimétere fiatalos lendületet árasztott, bár kétség kívül nem kifejezetten nők számára tervezték, és mikor beindítottam a 305 lóerős boxermotort, a hangja is megerősített ebben.

- Tita, ez az autó ronda – jelentette ki Anna elszörnyedve.

- Nem, ez egyszerűen tökéletes – simítottam végig a műszerfalon gyermeteg örömmel, majd miután elintéztük a papírokat, még mindig Anna arckifejezésén vigyorogva léptem rá a gázra. Mindig ilyen sportos szörnyszülöttre vágytam, azonban mivel a tizennyolcadik születésnapomra kapott meglepetés kocsit teljes egészében apám intézte, döntésébe nem szólhattam bele. Immár újsütetű Subaru tulajdonosként hívtam fel Cathyt, hogy jelezzem érkezésemet, akivel azonnal meg is beszéltem egy délutáni találkozót. Az időeltolódástól még mindig fáradtam értem haza, ahol Anna azzal a hírrel fogadott, hogy elutazik néhány napra, így másnap már egyedül indultam el felderíteni a várost. Mivel nem akartam kihasználni szállásadóm vendégszeretetét az utolsó munka nélkül töltött napomat lakáskereséssel töltöttem, de nem sikerült megfelelőt találnom. Persze számítottam rá, hogy ilyen könnyen nem fog összejönni, mégis csalódottan hajtottam álomra a fejem.

A reggel izgatott készülődéssel telt, rám nem jellemző módon gyomrom fel-le liftezett az idegességtől, hiszen egy teljesen új környezetbe kellett beilleszkednem. Az irodaházba érve azonban mintha elfújták volna feszültségemet, nyugodtan mosolyogva követtem Cathyt új főnököm irodája felé. A bemutatkozással végezve máris belecsöppentem a munka sűrűjébe, így délutánra csak úgy zsongott a fejem a sok új információtól.

- Tita, hétvégén bevetésed lesz. Egy úriembert fogsz kísérni a Golden Globe díjátadó ünnepségen – vetette oda Cathy a papírjai felett, mire lemerevedtem.

- A Golden Globe-on? Mit keresek én ott? Azt mondtad, ez nem hostess munka – húztam fel a szemöldökömet, végül nagyot sóhajtva rákérdeztem – Kit kell kísérnem?

- Még én sem tudok semmi biztosat, de időben ki fog derülni – felelte továbbra is a jegyzeteibe mélyedve, amitől hirtelen az az érzésem támadt, hogy titkol valami.

- Miért pont én kísérem? – kérdeztem gyanakodva. – Hiszen még csak most kezdtem.

- Mert kifejezetten téged akart – bökte ki Cathy hosszúra nyúlt csend után.

Az információtól elképedve vettem magamhoz a kabátomat, hogy egész úton hazafelé ezen töprengve bocsátkozzak találgatásokba, de képtelen voltam rájönni ki lehet a titokzatos úriember.

~¤~

A hétvégéig hátralévő napok szélsebesen elröppentek. Munka után albérletet keresgéltem, vagy épp Emmával beszélgettem a laptopon, így időm sem maradt a rejtélyes fickón gondolkodni, akinek a kilétét még mindig homály fedte. Anna továbbra is távol volt, így az estéimet magányosan töltöttem, amit az otthonról érkező aggasztó hírek csak tovább fokoztak. Lev szó nélkül eltűnt, Emma semmit sem tudott róla, és hiába próbáltam hívni Őt, folyamatosan ki volt kapcsolva. Végül elérkezett a díjátadó napja, amire különösen izgatottan készülődtem, hiszen olyan rendezvényre igyekeztem, ahol világhírű sztárok között fordulok majd meg. Az Anna által ajánlott fodrásszal feltűzettem a hajamat, majd a manikűrrel végezve hosszas gondolkodás után egy egyszerű vonalvezetésű, leheletfinom anyagból készült ruha mellett döntöttem. Az értem küldött kocsi ablakán kibámulva egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem, ami még tovább fokozódott, amikor megláttam az összeverődött tömeget. A gyomorszorító érzéssel küszködve sétáltam be a hallba, ahol a megbeszélt helyre érkezve tanácstalanul ácsorogva várakoztam a férfira, akit majd kísérnem kell. Cathy ígéretével ellentétben még mindig nem sikerült megtudom róla semmit, az utolsó pillanatig ragaszkodott inkognitójához. A folyamatosan érkező sztárokba beleunva kis időre ott hagyva helyemet egy pohár frissítőért indultam, amikor megfordulva csaknem beleütköztem az elmerülten társalgó Taylorba.

- Te mit keresel itt? – kérdezte meghökkent arcot vágva, s a hangjából kicsendülő távolságtartó felhangból azonnal tudtam, hogy nem őrá várok éppen. A váratlan találkozás sokként ért, így hirtelen meg sem tudtam szólalni, de nem volt rá szükség, mert beszélgetőpartnerétől elnézést kérve máris folytatta – Ugye nem azt akarod bemesélni, hogy épp erre jártál? – gúnyolódott lenézően mérve végig.

- Ne aggódj, nem miattad vagyok itt – jött meg végre a hangom, hogy ugyanolyan megvető pillantással reagáljak.

- Valóban? Akkor ki miatt? Kétlem, hogy olyan sok hírességet ismernél – jegyezte meg csípősen.

- Miattam – hallatszott a hátam mögül egy hang, mielőtt reagálhattam volna. Valahonnan a halványan derengő múltból ismerősen csengett, de képtelen voltam felidézni az arcot, így végül feladva az emlék felszínre hozását dermedtségemből felocsúdva megpördültem, hogy a tengerkék szemekbe nézzek.