19. fejezet

A döbbenettől leesett állal bámultam a sötétszőke férfira, aki legutóbbi, egyben egyetlen találkozásunkkal ellentétben ezúttal szemkápráztatóan elegánsan festett. Azonban Taylor merev, csokornyakkendős öltözékével szemben bár megjelenése hanyag eleganciát tükrözött, mégis az egész kisugárzása előkelően választékosnak hatott.

- Gabriel? – nyögtem ki végre, amikor újra levegőhöz jutottam.

- Gabriel Vanderbilt – nyújtotta üdvözlésre a kezét zavaromon mosolyogva. – A gépen nem mutatkoztam be rendesen, a névjegykártyám pedig, ha jól sejtem az amszterdami reptér szemetesében végezte – tette hozzá enyhe öniróniával, mire elpirultam, mert hihetetlen érzékkel trafált bele az igazságba. Taylor mindeközben összeszűkült szemekkel, ellenségesen méregette a fickót, amitől hirtelen az az abszurd érzésem támadt, hogy vetélytársat lát benne.

- Várjunk csak… - kezdtem bele a felismeréstől meglepetten – Az a Vanderbilt, akinek a nevét a nashville-i egyetem viseli?

- És az a Vanderbilt, akinek az apját legutóbbi Budapestre látogatása alkalmával teljesen lenyűgözted – vigyorgott szélesen meghökkent arcvonásaimon.

- Úgy látom, egyre nagyobb halakban utazol – vetette oda Taylor, mielőtt még egy utolsó gyilkos pillantást küldve Gabriel felé hátat fordított. Ha nem épp egy rangos estély kellős közepén teszi ezt, a sértésért képen töröltem volna, így azonban beértem egy metszően éles válasszal.

- Inkább fogalmazzunk úgy, hogy most már megválogatom, kivel állok szóba. Nincs türelmem hisztis sztárkölykökkel játszadozni. – Egy pillanatra megtorpant, amiből azt hittem visszafordul, hogy tovább folytassa ezt a nevetségessé vált szurkálódást, de végül mégis elsétált.

- Csak nem Ő volt az, aki miatt annyira kerested a gépen a telefonodat? – nézett a fiú után Gabriel felvont szemöldökkel. Nem kapott rá választ, de megvillanó tekintetem elárulta, hogy ismét beletrafált. – Sajnálom, ha tudtam volna, más helyszínt keresek a színpadias felbukkanásomra.

- Mindannyiunknak jobb lett volna – mormogtam az orrom alatt még mindig Tay után bámulva, mire a srác ajkán halvány mosoly jelent meg.

- Tudod, azt hiszem, mégiscsak hiszek a sorsban. Amikor megláttam, hogy apám oldalán épp az a lány villantja felém fogait a képről, aki mellett a gépen ültem, át kellett értékelnem az elképzelésemet – vigyorgott rám már-már szemtelenül kéjsóvár pillantással.

- Ugyan már, pusztán a véletlenek összejátszása – legyintettem még mindig Taylor viselkedése miatt dühöngve. – Bár ha jól sejtem az nem a véletlennek köszönhető, hogy épp a Szilveszteri parti után kaptam állásajánlatot – fúrtam a szemem az övébe, mire zavartan lesütötte pilláit.

- Ideje elfoglalnunk a helyünket – nyúlt a karom után a témát elnapolva, hogy a pazarul kivilágított terembe kísérjen.

- Mondd, miért volt szükség erre? – mutattam körbe, miután leültünk a számunkra fenntartott székekre. – Nem lett volna egyszerűbb egy sima randit kérned?

- Hatásos belépőt akartam, szeretem megadni a módját – vetett rám egy magabiztos félmosolyt, de látva, hogy elmarad a remélt reakció stílust váltott. – Mindketten tudjuk, hogy valószínűleg nem lettél volna hajlandó csak úgy simán találkozni velem, hiszen már az első alkalommal sem mutattál érdeklődést irántam. Biztosra akartam menni, ezért választottam ezt a megoldást.

- Gondolod, hogy nálam ez beválik? A Vanderbilt befolyással és vagyonnal akarsz elkápráztatni? – kérdeztem vissza gúnyosan.

- Minden nőnél beválik – kacsintott rám, mire felnevettem.

- Nem ismersz, Gabriel. Semmit sem tudsz rólam.

- A nőket viszont volt alkalmam kiismerni. Előbb-utóbb mindegyikük behódolt a pénz hatalmának, veled sem lesz másképp – dőlt hátra a székén önelégülten.

- Ugye tudod, hogy veszélyes játékot űzöl? Ha akarom, most azonnal felállok, és kisétálok innen – villant felé a tekintetem dühösen, de lelkem mélyén kezdtem élvezni a játszmát.

- Szabad ember vagy, azt teszel, amit akarsz, de tudom, hogy maradni fogsz, mert ugyanolyan hazárdőr vagy, mint én. Mindent egy lapra tettem fel, és tetszik neked ez a magabiztosság, az arcvonásaidra van írva. – Vérlázító vigyorától újra fellobbant bennem a harag, gyűlöltem, hogy belém látott, de taktikát változtatva kihívóan mosolyogtam rá vissza.

- Meglátjuk ezúttal mire lesz elég a Vanderbilt varázs. – A választól elégedett fény csillant a szemében, amiből sejtettem, hogy azt hiszi máris nyert ügye van, de mindez csak a játszma része volt, aminek a végkimenetelét még én sem tudtam biztosan. Bár Gabrielről már az első pillanatban lerítt az élvhajhász, nőfaló életvitel, de önmagamból kiindulva előítéleteimet félretéve adtam neki még egy esélyt, hogy megmutathassa, mi rejtőzik a felszín alatt. Jól tudtam, hogy a fényűzéssel nem fog levenni a lábamról, de a férfi igazi nagyvadnak számított, és ez még izgalmasabbá tette a játékot, egyben a legnagyobb kihívássá, amivel valaha találkoztam.

A beszélgetés közben félbeszakadt, mert elkezdődött a gála, így figyelmünket látszólag a színpadon zajló eseményeknek szentelve mindketten gondolatainkba mélyedtünk. Amikor Taylor lépett az emelvényre, hogy 500 Days Summer c. filmet felkonferálja feszengve húztam ki magam a székben, amit Gabriel is észrevett, mert ráncba szaladt homlokkal fürkészte vonásaimat. Beszéde közben a fiú pillantása felém tévedt, majd a kelleténél hosszabban elidőzött rajtam, amitől a szívem nagyot dobbant, mert egyértelmű jelzése volt annak, hogy bármennyire is szerette volna viselkedésével ezt sugározni, valójában egyáltalán nem vagyok számára közömbös. A műsor hosszúra nyúlt, s bár Gabriel mindent elkövetett azért, hogy jól érezzem magam, egyre jobban kezdtem unni, ami leplezetlenül kiült az arcvonásaimra.

- Nem gondolod, hogy felcserélődtek a szerepek? Neked kellene szórakoztatnod engem – súgta oda a férfi egészen közel hajolva.

- Fair play játszmát akarok, nincs több munkaköri kötelességre épített találkozó, vagy felmondok. Rendben? – vágtam vissza, s megkeményedett arcvonásaiból tudtam, hogy sikerült sarokba szorítanom.

- Legyen, de nekem is vannak feltételeim. Három randit kérek cserébe, ha azalatt nem sikerül meggyőznöm, nyertél – szabta meg a játékszabályokat, amire rövid töprengés után bólintottam.

- Abból egy megvolt – jelentettem ki határozottan, s látva, hogy egy pillanatra elsápad kaján félmosolyra húzódott az ajkam.

- Makacs ellenfél vagy, de rendben van. Bízom a vonzerőmben – válaszolta a másodpercnyi megingás után újra fölényes magabiztossággal.

- A sajátodban, vagy a családod vagyonáéban? – kérdeztem vissza epésen, mire az est hátralévő részére sértetten vonult vissza. Az utolsó perceket már feltűnően fészkelődve ültem végig, alig vártam, hogy vége szakadjon a hosszúra nyúlt esemény, így Gabriel oldalán szinte kirobbantam a teremből.

- Ha jól sejtem, az after partyn nem akarsz maradni – állított meg a hallban.

- Nem hiszem, hogy különösebben izgalmas lenne. A vérszegény bulikat pedig nem kifejezetten kedvelem – rántottam meg a vállam az érdeklődés teljes hiányával. Azt már nem tettem hozzá, hogy a legkevésbé sem akartam még egyszer belebotlani Taylorba, aki az eddigi ismereteim alapján nyilván maradni készült.

- Máshol is bulizhatunk. Vagy nálam, kettesben – Ellenállhatatlannak vélt kihívó pillantásától előbb alig bírtam megállni, hogy el ne nevessem magam, azután bosszantani kezdett, hogy ilyen könnyű prédának, avagy ekkora pancsernak néz, de egyik sem volt hízelgő számomra.

- Mára letelt az időd. Legközelebb pedig komolyabb trükkel rukkolj elő, mert ez nagyon karcsú próbálkozás volt – húzódott gúnyos mosolyra ajkam, mire bár ő is felvillantotta fogait, feszült testtartásából éreztem, hogy más reakcióra számított. Miközben tenyerét a derekamra helyezte, s megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva kifelé vezetett, a hátamban egy szúrós pillantást érezve közelebb simultam hozzá. Mielőtt beszálltunk volna az épület előtt várakozó elegáns limuzinba, vaku villogása verődött vissza a karosszériáról, s partnerem derekamat szorosan átölelve fordult a fotós felé, hogy a sztárokat megszégyenítő lezserséggel pózoljon neki. Még ez is... – gondoltam morcosan, azután átvillant az agyamon, hogy a rólunk készült kép remek lehetőség arra, hogy Tay orra alá dörgöljem mennyire hidegen hagy, így én magam is szikrázó mosolyt villantottam fel. Nesze neked, kölyök! Tévedsz, ha azt hiszed, minden lány utánad epekedik.

A limuzinban behűtött pezsgő és belga praliné várt, amit felhúzott szemöldökkel észrevételeztem, de tudtam, hogy ez is csak egy valószínűleg jól bevált kellék, ezért nem tettem szóvá. Hazafelé könnyed csevegésével egészen szórakoztató partnernek bizonyult, amit máskülönben élveztem volna, de gondolataim ismét Levente felé kalandoztak, így alig figyeltem oda. Egyre jobban nyugtalanított az eltűnése, ezért miután elköszöntem Gabrieltől a lakásba lépve azonnal a telefonomért nyúltam, hogy újra hívni próbáljam, de most sem jártam sikerrel. Ráadásul Emmát is hiába csörgettem meg, nem sikerült vele beszélnem, ami még tovább fokozta feszültségemet. A kanapéra dobva magam egy ideig még kapcsolgattam a tévét, de mivel szinte nem is láttam a képernyőn zajló eseményeket, megelégelve a dolgot felpattantam, és kibújva ruhámból az ágyamra dőltem.

~¤~

Három nap telt el az emlékezetes este óta, s Lev után immár Emmát is mintha a föld nyelte volna el, lehetetlenség volt telefonon elérni. Rá nem jellemző módon többnyire ki volt kapcsolva, vagy hosszúra nyúlt csörgetés után sem vette fel a mobilját, illetve nem hívott vissza, ami egyre jobban kezdett idegesíteni. Baljós előérzetem a hangulatomra is rányomta bélyegét, egyre ritkábban húzódott mosolyra ajkam. Mindennek tetejébe Anna mikrója is beadta a kulcsot, ezért a közeli Best Buy üzletbe tartottam éppen, hogy beszerezzek egy másikat. A kocsiból kiszállva nem akartam hinni a szememnek, amikor az épület fotocellás ajtóin épp Taylort láttam kisétálni, majd a tőlem néhány méterre lévő fekete Audi R8-nál megállni. Más sem hiányzott. Mormogtam magamban, miközben a táskámban szöszmötölve igyekeztem láthatatlanná válni, de erőfeszítéseim feleslegesnek bizonyultak.

- Nocsak! Új autó? Mr. Szépfiú igazán elégedett lehet a szolgálataiddal, ha máris ilyen ajándékkal lepett meg – sétált oda hozzám gonoszkodva, mire előzetes elhatározásomat félretéve felkaptam a fejem, s haragosan megvillanó tekintetem az övébe fúrtam.

- Te beszélsz? Hova lett a BMW-d? Egy sportos Audival akartál bevágódni Swiftnél? Ejnye, Tay, a sztárság önmagában kevésnek bizonyult? – vágtam vissza maró gúnnyal. – Tényleg, hova lett a szöszi barátnőd? Nem láttam melletted a díjátadón. – Az éles szavaktól arcán megrándult egy izom, azután merevvé vált vonásait ellágyítva ravasz mosolyt küldött felém.

- Csak nem féltékeny vagy? Ne aggódj, már nem vagyunk együtt. – Mialatt kiejtette a szavakat minden idegszálával a reakciót fürkészte vonásaimon, s mikor szememből számára kedvező választ olvasott ki, stílust váltott. – Nem működött a kémia… Az, ami köztünk azonnal megvolt – lágyult el a hangja.

- Köztünk csak az működött – villantottam felé egy keserű félmosolyt a csak szót megnyomva.

- Valóban? Nekem viszont úgy tűnt, hogy ennél sokkal többről volt szó, és azt a játszmát én nyertem meg – vigyorgott rám ismét önelégülten, mire éreztem, hogy fellobban bennem a harag.

- Kezdők szerencséje – vetettem oda lezser vállrándítással, de minden önuralmamra szükség volt, hogy fékezni tudjam indulataimat. Távozását figyelmen kívül hagyva hajoltam be az autóba az ülésen hagyott telefonomért, majd miután bezártam, az épület felé akartam indulni, azonban látva Taylor szerencsétlenkedését az Audi volánja mögött nem bírtam megállni, és ezúttal én sétáltam hozzá oda.

- Mi az, Nagyfiú, nem megy a vezetés? Egy ilyen sportkocsi nem kispályásoknak való. Friss jogsival célszerűbb lett volna egyszerűbben kezelhető típust választani – kacsintottam rá a lehúzott ablakhoz hajolva, mire most az Ő szemében lobbant fel a sértett harag. – Azt a Subarut pedig a saját pénzemből lízingelem, nem szorulok rá a hozzád hasonlók ajándékaira – szúrtam még oda, mielőtt egy utolsó, lapos pillantást vetve felé hátat fordítottam.

Az üzlet felé haladva diadalittas mosoly terült el az arcomon, amikor meghallottam, hogy a motort felbőgetve csikorgó kerekekkel hagyja el a parkolót. A sorok között lófrálva még mindig az iménti közjátékon gondolkodtam, amikor megcsörrent a telefonom. Azt remélve, hogy végre Emma keres türelmetlenül kaptam utána, ám a túloldalról felcsendülő hang azonnal lelombozott.

- Szia, Gabriel – szóltam bele unottan. – Ezúttal mit találtál ki? Újabb sztáresemény? – kérdeztem némi gúnyos felhanggal, de a választól meglepettség suhant át az arcomon.

- Nem. Hétvégén szeretnélek elvinni a családi birtokra – felelte kellemes orgánumán. – Remélem nincs ellene kifogásod.

- Mit keresek én ott? Kicsit elhamarkodott döntés máris bemutatni a családodnak, nem gondolod? – húztam fel a szemöldököm a meghökkentő ajánlatra.

- Ezt bízd rám, rendben? Nyugodt lehetsz, tudom, mit csinálok – érkezett a magabiztos válasz, amivel sikerült még jobban összezavarnia, mert bár nem szívesen vallottam be, de ebben a pillanatban fogalmam sem volt mire megy ki a játék.

- Oké, de a hétvégéből csak egy napot kapsz – jelentettem ki határozottan, mire felnevetett.

- Nem könnyíted meg a dolgomat, de épp ettől izgalmas. Akkor addig még hívlak, hogy megbeszéljük a részleteket – köszönt el mielőtt bontotta a vonalat.

Gabriel viselkedésén tűnődve a kiválasztott mikróval a pénztárhoz sétáltam, majd miután kifizettem, a kocsi csomagtartójába emelve hazafelé hajtottam. Nagyjából félúton lehettem, amikor ismét megszólalt a telefon, melyből a kihangosított Emma törte meg a csendet.

- Emma, hova a francba tűntél? Ezerszer kerestelek – szólaltam meg szemrehányóan.

- Ne haragudj, nem tudtam veled beszélni – felelte, s reszketeg hangjából éreztem, hogy valami nagy baj van. Elmém mélyén a balsejtelem azonnal Levente nevét sikoltotta, de mire rákérdezhettem volna, Em máris folytatta. – Levet egy buliból hazafelé menet leszúrták, ezért az elmúlt napokban mellette voltam a kórházban.

Az információ hallatán lábam önkéntelenül mozdulva taposott bele fékbe, amire a körülöttem autózók hangos dudálással reagáltak. Hatalmas önuralommal végül sikerült a leállósávba kormányoznom, ahol benyomva az elakadásjelzőt immár minden figyelmemet barátnőmnek szenteltem.

- Emma, ugye jól van? – kérdeztem a rémülettől elvékonyodott hangon. - Az Istenért, mondj már valamit! – kiáltottam a hosszúra nyúlt csend miatt ingerülten.

- Túl van az életveszélyen, de még nem tért magához – válaszolta végre, ami bár nem űzte el teljesen nyugtalanságomat, valamivel megkönnyebbültebben sóhajtottam fel. Egy pillanat alatt ezer emlékkép futott át agyamon, s a gondolattól, hogy hajszál híján elveszítettem a hozzájuk kapcsolódó fiút, szememet elfutották a könnyek.

- Hazamegyek – mondtam Emmának egy másodperc alatt döntve.