16. fejezet

Dacára annak, hogy érzelmeim Lev iránt korántsem voltak olyan erősek, mint az övéi, borzasztóan nehezen viseltem a hiányát, hiszen az elmúlt időszakban minden percben együtt voltunk, és hazugság lett volna azt állítani, hogy nem élveztem a vele töltött napokat. Többször vettem kezembe a telefont, hogy megkérdezzem, mi van vele, de végül mindannyiszor elvetettem az ötletet, mert tudtam azt, ha még mindig találkozni akarna velem, nem tudnék neki nemet mondani. Most, hogy beköszöntött a tél, és az év végi hajtásnak köszönhetően apámat gyakorlatilag nem is láttam, Mercédeszt pedig a hátam közepére kívántam fokozottan éreztem az esténként már-már elviselhetetlenné váló űrt, amit csak egy partner képes betölteni. Taylort az intenzív munkatempónak köszönhetően napközben sikeresen száműztem a gondolataimból, de éjszakánként gyakran kísértett álmaimban, még tovább fokozva ezzel nyomott hangulatomat. Ráadásul közeledett a Karácsony, amire anyám halála óta minden évben utálattal készülődtem, hiszen nem volt többé igazi, teljes értékű családom, akiknek a körében felhőtlenül tölthettem volna azt. Pocsék kedvem Emmának is szemet szúrt, mivel újabban a bulikra is egyre nehezebben tudott rávenni, szívesebben vettem részt inkább a beszélgetős estéken, ahogy most is, ezen a borongós, decemberi pénteken.

- Levnek azért veszel valamit Karácsonyra? – kérdezte mintegy mellékesen, közben az ajándéklistáját böngészve.

- Nem tudom… nem vagyunk már együtt, de megfordult a fejemben, hogy meglepem valamivel – feleltem határozatlanul. – Találkoztatok mostanában? Jól van? – kérdeztem rá, mert kicsit aggodalmasan gondoltam arra, vajon hogyan viseli szakításunkat.

- Múlt héten összefutottunk egy buliban. Andris szerint oké vele minden, de nekem nem úgy tűnt. Szerintem még mindig ki van bukva miattad, és elég furcsán viselkedett. Igyekezett tartani magát, de láttam rajta, hogy teljesen szét van csúszva – vetett rám egy szemrehányó pillantást.

- Emma, mondtam már miért döntöttem így. Nem akarom őt kihasználni. Régebben nem csináltam ebből ügyet, mert ugyanolyan lazán fogta fel a kapcsolatunkat, mint én, de azóta minden megváltozott – magyaráztam sokadszorra, és tettem ezt minden alkalommal egyre türelmetlenebbül.

- Mondhatsz, amit akarsz, akkor sem tartom helyesnek, hogy nem is beszéltek már egymással. Véleményem szerint így nem könnyebb, hanem épp ellenkezőleg, sokkal nehezebb neki. Ha nem is vagy szerelmes, de tudom, hogy valójában nagyon kedveled Őt, simán megmaradhatott volna köztetek a barátság – kötötte az ebet a karóhoz, mire bosszúsan felsóhajtottam.

- Nem hiszek a fiú-lány barátságokban. Egy darabig működik, de előbb-utóbb az egyik fél mindig többet akar.

- Ez csak a te teóriád. Ráadásul ti már voltatok együtt, tehát Levvel kapcsolatban ez eleve nem okozhatna gondot – győzködött tovább. – Szerintem inkább önmagadban nem vagy biztos, és képtelen vagy eldönteni mit is akarsz igazából.

- Oké, legyen neked igazad. Lezárhatjuk végre a témát? Nincs kedvem tovább vitázni ezen – csattantam fel dühösen.

- Még mindig Taylor körül forognak a gondolataid, igaz? El kéne Őt felejtened, mert amíg ez így marad, esélyt sem adsz másnak – vágott vissza, és mélyen belül tudtam, hogy igaza van.

~¤~

Szombat délelőtt néhány órára be kellett ugranom a munkahelyemre, azután hazaérve végre nekiláttam a szobámban szanaszét szórt holmik rendbe tételéhez. Épp itt volt az ideje, mert már magam sem láttam át a káoszon. Az éjjeliszekrényem fiókjában rendezkedve kezembe akadt a kis doboz, ami a Taylortól kapott nyakláncot rejtette. Miután elváltak útjaink, lekapcsoltam a nyakamból, és azóta sem vettem elő, ám most, hogy kinyitva a fedelét kezembe fogtam a kis aranykulcsot, a hátoldalra vésett üzenetet elolvasva megrohantak az emlékek. Mosolyogva gondoltam vissza a legelső szócsatáinkra, az apró piszkálódásokra, majd az együtt töltött borzongatóan édes éjszakákra. Egy hirtelen jött ötlettel a telefonomért nyúltam, és mielőtt meggondolhattam volna magam, Alex számát tárcsáztam.

- Szia, Alex, Tita vagyok, emlékszel még rám? – hadartam el mindezt egy szuszra.

- Hogy a fenébe ne emlékeznék?! – vágta rá azonnal, s ismerős hangától elmosolyodtam. – Megleptél. Nem gondoltam, hogy valaha még beszélni fogunk egymással.

- Szükségem van a segítségedre – vágtam bele nagy levegőt véve. – Meg tudnád adni nekem Taylor otthoni címét? Szeretnék küldeni neki valamit Karácsonyra.

- Tita, tudod, hogy ilyen információt nem adhatok ki – sóhajtott fel.

- Sejtettem, de azt akartam, hogy biztosan megkapja, és arra csak így van esély. Mindegy, akkor felejtsük el – feleltem kedvetlenül, mire hosszúra nyúlt csend után megszólalt.

- Jól van, megkapod a címet, de nem tőlem tudod, oké? – kötötte a lelkemre, majd vészjósló hangon hozzáfűzte: - Ha el mersz árulni, esküszöm megkereslek, és kiporolom azt a gusztusos feneked.

- Cserkész becsszóra sírba viszem a titkot – fogadkoztam kuncogva, erre a vonal túlsó végén Alex is felröhögött.

- Cserkész, mi? Hol voltál te cserkész, a nehezen kezelhető fiatalok táborában?

Piszkálódását ezúttal figyelmen kívül hagyva derűs arccal kutattam toll után az asztalomon uralkodó rendetlen kupacban. Miután bediktálta a címet még váltottunk néhány szót, amitől egyszeriben sokkal jobb kedvem lett, aztán elköszöntünk egymástól. A kis vitrinhez sétálva, melyben a serlegeim és érmeim kaptak helyet elvettem a legfényesebben ragyogó aranyat, azt az érmet, amit az utolsó nagy versenyemen, a Világbajnokságon nyertem. Ujjaimat végigsimítva a dombornyomott plaketten újra átéltem azt a felemelő érzést, ami a dobogó legfelső fokára állva öntött el, és lelki szemeim előtt láttam a tribünön ülő anyám büszke mosolyát. Ez volt az utolsó verseny, amin részt tudott venni, ezért különösen értékes volt számomra ez a trófea. A falon függő, anyámat és engem tornadresszben ábrázoló képeket nézegetve szememet elfutották a könnyek, végül hosszas tépelődés után az íróasztalomhoz sétáltam. Némi kutakodás eredményeképpen sikerült fellelnem egy megfelelő méretű díszdobozt, amibe belehelyeztem a relikviát, és a kis kártyát, amire csupán ezt a néhány szót firkantottam:

Nyertél. Boldog Karácsonyt! Tita

Ízlésesen feldíszítettem a lezárt dobozkát, azután egy közepes méretű pukkanós borítékba csúsztatva megcímeztem.

~¤~

Mivel erősen szorított az idő Karácsonyig, hétfőn első dolgom volt a Taylornak szánt borítékot a futárcég számára előkészített küldemények közé becsempészni, akikkel a vállalatom szerződésben állt, így kedvezményesen tudtam igénybe venni az egyébként igen borsos szolgáltatást. Postán küldve egészen biztosan nem ért volna oda január előtt, azonkívül számomra túl nagy értékkel bírt ahhoz, hogy a két kontinens között valahol elvesszen az Ünnepi forgatagban. Húzós hét elébe néztem, ráadásul az ajándékvásárlással is elég rosszul álltam, és még ruhát is kellett vásárolnom a Szilveszterre bevállalt rendezvényre. Mindezekre összesen alig másfél hetem maradt, a Karácsony előszele már a nyakamba lihegett. Szerdán sikerült valamivel előbb elszabadulnom, így kihasználva az alkalmat belevetettem magam a nyüzsgő Ünnepi forgatagba. Apám, Mercédesz, és a nagyszülők ajándékán már túl voltam, minden évben nekik sikerült először vásárolnom, de Emma és Lev még hátravolt, számukra valami egyedit szerettem volna választani. Barátnőmnek végül egy 3D-s technikával készült üveghasáb mellett döntöttem, amibe a kettőnkről készült kedvenc fotója lett belegravírozva, Lev számára pedig egy Baraka vörös- és fehérarannyal ötvözött, apró, fekete gyémántokkal kirakott kaucsuk karkötőt választottam, amire több havi fizetésemnek megfelelő összeg ment rá, de a legkevésbé sem bántam, mert ezzel szerettem volna viszonozni a mesés utazást. A Thaiföldön töltött boldog időszak emlékére pedig a következő szavakat vésettem a karkötő belső felére erősített keskeny fémlapocskákra:

„Just keep your mind open and suck in the experience.
And if it hurts, you know what it's probably worth it.”

Az ajándékvásárlást letudva elégedett, megkönnyebbült sóhajjal indultam hazafelé, hogy egy forró fürdő után ágyba dőljek.

Péntek délutánra megérkezett az email a futárcégtől az átvételt igazoló aláírásokkal, s torkomban dobogó szívvel vettem észre a többi között Taylorét. Tehát megkapta. Percenként pislantottam lehalkított telefonom kijelzője felé, hátha érkezik tőle reakció, de az könyörtelenül üres maradt. Tiszta hülye vagyok. Nyilván kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem az én csomagomat bontogassa. Szidtam magam gondolatban, végül sikerült koncentrálnom arra, amire eddig is kellett volna: a Szilveszteri estély vendéglistájának ellenőrzésére. Mire végeztem Emma már türelmetlenül várt rám az előtérben, de nem tette szóvá késésemet. Immár a ruhavásárlásra összpontosítva sietősen jártuk sorra az üzleteket, de egyik darab sem nyerte el tetszésemet, így készülve rá, hogy mára feladom, még egy utolsó kísérletet tettem. Az üzlet kirakatából már messziről ordított felém egy tökéletes választásnak tűnő ruhaköltemény, amit közelebbről megszemlélve is hibátlannak találtam, ám mikor elolvastam az árlistán szereplő összeget, elsápadtam.

- Túl drága ahhoz, hogy egyetlen alkalommal viseljem – feleltem Emma kérdő pillantására.

- Ugyan már, mintha nem engedhetnéd meg magadnak. Apád mellényzsebből kifizeti – vonta meg a vállát, majd látva, hogy máris készülök visszaakasztani kikapta a kezemből. – Legalább próbáld fel. Talán nem is áll jól, így nem fog érte fájni a szíved – kacsintott rám, mire a fejemet ingatva a próbafülke felé indultam.

Azonban amint belebújtam éreztem, hogy ezt bizony mintha rám szabták volna, s mikor megfordultam, a tükörképem is megerősített ebben. A csillogó kövekkel díszített hosszú, ezüstszínű selyem sifon kisestélyi tökéletesen simult alakomra, s miután hajamat feltűztem a táskámban hordott csattal, egyszeriben elegáns nővé változva léptem ki a fülkéből.

- Tökéletes – fújta ki a levegőt Emma. – Tita, ezt muszáj megvenned!

Válasz nélkül hagyva indultam vissza, hogy levetkőzzek, és visszaakasztva a ruhát végül egy egyszerűbb, feleannyiba kerülő, de szintén elegáns fekete mellett döntöttem. Emma szótlanul sétált ki mellettem az üzletből, de felhúzott szemöldökéből tökéletesen tudtam mi jár a fejében.

Eltelt a hétvége, ám Taytől továbbra sem érkezett sem hívás, sem sms, amit egyre letörtebben észrevételeztem. Persze nem számítottam arra, hogy megkapva a neki szánt üzenetet mindent feledve ugrik a nyakamba, de legalább egy „Köszönöm, neked is Boldog Karácsonyt!” válasz jól esett volna. Mercédesz kifacsarodott ízlésének köszönhetően a házat kezdte eluralni a giccses Ünnepi díszítés, amit noha szótlanul, mégis egyre nagyobb undorral figyeltem, de mikor egy este beállított a fára szánt rózsaszín árnyalatokban játszó csillogó gömbökkel, és az ízléstelen fehér műfenyővel, kifakadtam.

- Ugye ezt te sem gondolod komolyan? – hördültem fel a kacatokra meredve.

- Ne ítélj elsőre, várd meg, amíg teljes pompájában fog ragyogni – kacsintott rám, mire fanyalogva húztam el a számat.

- Mercédesz, soha nem volt Karácsonykor műfenyőnk, és nagyon remélem, hogy idén sem lesz! – emeltem fel a hangomat egyre paprikásabb hangulatban.

- Most mi bajod? – vonta fel a szemöldökét. – Tudod, mennyi előnye van? Minden évben újra fel lehet használni, tökéletesen szimmetrikus, nem hullik a levele… - kezdte sorolni, de közbevágtam.

- És semmi illata! Fenyőillatot akarok Karácsonykor! Fel tudod ezt fogni azzal a tyúkeszeddel? – rivalltam rá magamból teljesen kikelve, és a hangzavarra végre apám is kidugta fejét a dolgozószobájából.

- Mi ez a ricsaj, lányok? – húzta össze a szemöldökét, mire elhadartam neki a fával kapcsolatos problémát. – Ugyan már, Tita, alig vagy itthon, nem teljesen mindegy milyen a fa? Egyszer lehet olyan is, amilyet Mercédesz szeretne, nem? – nézett rám engesztelőn, de láttam az arcán, hogy gondolatban teljesen máshol jár.

Válaszra sem méltatva fordítottam hátat és csaptam be magam mögött a szobám ajtaját, hogy a párnák közé vetve magam még hosszasan dúljak-fúljak Mercédesz győzelme miatt.

~¤~

Elérkezett a Szenteste, melynek délelőttjét a konyhában töltöttem, hogy a minden évben hagyományos fahéjas-gyömbéres sütimet elkészítsem, aminek a receptjét még nagyitól lestem el gyerekkoromban. Bár az egész házat betöltötte a sülő sütemény fűszeres aromája, a jellegzetes Karácsonyi hangulathoz idén borzasztóan hiányzott az élőfenyő gyantás illata. Amikor apám felhívott, hogy az erős hóviharnak köszönhetően törölték a járatokat, és az Ünnepekre Berlinben ragadt, a maradék kedvem is elment az egész hajcihőtől. A székre roskadva szomorúan emlékeztem vissza a régmúlt Karácsonyokra, melyek anyám napsugaras természetének köszönhetően valóban szeretetben, békességben, és családias hangulatban teltek. Gondolataimból a telefon csörgése riasztott fel, amit hosszasan kellett keresgélnem a zűrzavarban, mire végre az edényfogó kesztyű alatt rátaláltam.

- Boldog Karácsonyt! – kiabálta bele az éterbe Emma, amint felvettem.

- Köszönöm, neked is – feleltem hangomban némi keserűséggel.

- Mi a baj, Tita? – kérdezte azonnal ráérezve, hogy nem stimmel valami, mire kifakadtam.

- Azon kívül, hogy a nappali közepén egy gusztustalan, rózsaszín giccsben pompázó fehér műfenyő díszeleg, és az egész Karácsonyt kettesben tölthetem az imádott Mercédesszel, mert apám Berlinben maradt, tulajdonképpen semmi – hangzott az iróniával fűszerezett válasz.

- Sajnálom – sóhajtott fel együttérzően, majd rövid csend után hozzátette – Nem akarod meglátogatni Levit? A szülei idén a változatosság kedvéért Párizsban töltik az Ünnepeket, így teljesen egyedül van otthon. Biztos örülne neked, és legalább személyesen adhatod oda az ajándékod, nem nekem kell játszanom a közvetítő szerepét – győzködött ravaszul.

- Majd gondolkodom rajta – feleltem határozatlanul. - Akkor holnapután nálatok találkozunk.

A délután szürkületbe hajlott, amikor nem bírtam tovább Mercédesz negédes próbálkozásait, ezért miután becsomagoltam egy nagy tál gyömbéres sütit, az asztalomról felkapva Lev ajándékát a kocsi felé indultam. Mivel még mindig nálam volt a kapujukat nyitó távirányító egyik példánya gond nélkül gördültem be a felhajtóra, ám leállítva a motort újra elfogott a bizonytalanság. Végül néhány perc töprengés után nagyot sóhajtva kiszálltam, és a lépcsőn felsietve becsöngettem.

- Szia, Lev! Emma említette, hogy egyedül vagy itthon, és gondoltam áthozok egy kis gyömbéres sütit – hadartam el mindezt egy szuszra, amint a feltáruló ajtó mögött megjelent a fiú meglepett képe.

- Lev édes, ki jött? Nem is mondtad, hogy vendéget vársz – hallatszott a házból egy női hang, s Levi háta mögött hamarosan feltűnt a hozzá tartozó fekete hajú bombázó is.

- Ó, ne haragudj, nem tudtam, hogy van nálad valaki. Már itt sem vagyok – nyújtottam felé a sütit zavartan, majd mielőtt hátat fordítottam még hozzátettem: - Boldog Karácsonyt!

- Tita, várj már, az Istenért! – kiáltotta a fiú, s utánam sietve megállított. – Lilla épp menni készült, gyere már vissza.

- Ugyan, Lev, tudom, hogy ez nem igaz – mosolyogtam rá kényszeredetten, miközben kinyitottam a kocsi ajtaját. – Örülök, hogy találtál valakit, miattam igazán nem kell elküldened.

- Viccelsz? Komolyan azt hiszed, hogy szívesebben tölteném a Szentestét egy olyan lánnyal, akit alig ismerek? A legutóbbi bulin akaszkodott rám, azóta le sem tudom vakarni, szóval örülnék, ha most szépen visszavonszolnád magad. – Tekintete szinte könyörgő volt, így látva, hogy az említett lány valóban kifelé indul, morcos pillantásától kísérve követtem Leventét a lakásba.

- Hogy vagy? – kérdeztem tőle már a nappaliban ácsorogva.

- Mióta hazajöttünk Thaiföldről felém sem néztél, de még azt a rohadt telefont sem emelted fel, és most azt kérdezed, hogy vagyok? – nevetett fel keserűen. – Ne csinálj úgy, mintha valóban érdekelne.

- Ha nem érdekelne, nem lennék most itt, nem gondolod? – vágtam vissza élesen.

- Vagy csak menekülve Mercédesz elől egy nyugodt légkörre vágytál, igazi fenyőillattal – somolygott gúnyosan a sarokban álló hatalmas fa felé tekintve. – Em mondta, hogy apád nem ért haza.

- Igazad van, tényleg eszembe sem jutottál – hagytam meg ebben a tudatban. – Boldog Karácsonyt! – nyomtam a kezébe a táskámból előhúzott ajándékot, majd készültem magára hagyni, de csuklómra fonva ujjait ismét megállított.

- Te vettél nekem ajándékot? – kérdezte elkerekedett szemekkel, miközben vonásai egészen ellágyultak.

- Tudom, butaság volt – feleltem szégyenkezve.

- Nem, csak meglepett, mert nem számítottam arra, hogy gondolni fogsz rá – válaszolta a szalagot bontogatva, s mikor a dobozt kinyitva feltárult az egyedi karkötő, izgatottan felkiáltott – Már hetek óta nézegettem a kirakatban, honnan a fenéből tudtad?

- Ismerem az ízlésedet – vontam meg a vállam leplezetlen örömén somolyogva.

- Csak tartsd nyitva az elméd, és merülj el a tapasztalatban. És ha ez fáj is, tudod, hogy valószínűleg megéri – olvasta fel magyarul a fémlapocskákba gravírozott szavakat, azután nagyot nyelve hozzátette – Mindenképp megérte. – Átható pillantásától hirtelen zavarba jöttem, s ahogy elkaptam a szemem, tekintetem az asztalon felejtett apró, fehér porral teli zacskóra siklott.

- Lev, mi a franc ez? – kaptam fel, dühösen villámló szemekkel dugva az orra alá.

- Pontosan az, aminek látszik. Kokain – rándított a vállán újra merevvé vált vonásokkal.

- Megőrültél? Megegyeztünk, hogy semmi ilyesmit nem használunk, emlékszel? – emeltem fel a hangom, majd a fürdőszobába sietve lehúztam a vécén a kis csomagot.

- Azóta történt egy, s más – húzódott ajka keserű félmosolyra. – Én is vettem ám neked ajándékot – váltott témát hirtelen, és a fenyő alól egy hatalmas szalaggal díszített nagyobbacska, lapos doboz húzott elő. – Boldog Karácsonyt! Így, hogy átjöttél, nem kell Emmát terhelnem vele.

Feledve az előbbi közjátékot felnevettem a gondolatra, hogy mindketten barátnőmet neveztük ki postásnak, azután átvéve a dobozt izgatottan bontogatni kezdtem. Amikor a selyempapírt széthajtva az a ruha került elő belőle, amit az elegáns üzletben felpróbáltam, halkan felsikkantottam.

- Lev, ez iszonyú drága volt – csóváltam meg a fejem, miközben gondolatban halálosan megfenyegettem Emmát biztosan tudva, hogy az ő keze van a dologban.

- Nem számít. Örömet akartam neked szerezni – vonta meg a vállát, és én meghatottan öleltem át a nyakát.

- Köszönöm – súgtam a fülébe, mire erősen magához szorított. Zavartan bontakoztam ki karjaiból, hogy torkomat megköszörülve a fára mutassak. – Befejezzük a díszítést?

Mielőtt bólintott, hosszasan fürkészte az arcomat, én pedig tudva, hogy közben mi jár a fejében lesütött pillákkal kerültem a tekintetét. A fa ünnepélyessé varázsolásával végezve a Karácsonyi hangulatot árasztó gyertyák fényénél elfogyasztottuk a rendelt vacsorát, azután kezünkben egy-egy pohár fűszeres borral a kanapéra kuporodtunk, hogy megnézzük a közösen kiválasztott filmet. Észrevétlenül húzódtunk egymáshoz egyre közelebb, míg végül feladva előzetes szándékaimat Lev meghitt melegséget nyújtó karjaiba fészkeltem magam.

- Jó, hogy átjöttél – sóhajtott fel a vállamat simogatva. – Egész nap az járt a fejemben, hogy idén először töltöm teljesen egyedül az Ünnepet.

- Nekem nem úgy tűnt, hogy magányosan fogadtál – néztem fel rá a szemem sarkából.

- Mondtam már, hogy Lilla nem jelent semmit. Nem sokkal azelőtt jött, hogy megérkeztél, és mivel magányos voltam, nem akartam azonnal kidobni – magyarázta türelmesen, majd felcsillanó szemekkel felnevetett – Jézusom, Tita, te féltékeny vagy!

- Mi? Dehogy vagyok az! – hőköltem hátra a feltételezéstől felháborodva, de továbbra is mosolyogva ingatta a fejét.

- Pedig bizony, hogy az vagy.

- Mondtam, hogy nem – néztem rá mérgesen. – Felőlem akár most is áthívhatod.

- Valóban? Akkor töltsük hármasban az estét? – vetett rám egy sunyi pillantást, mire felpattantam.

- Késő van, nekem már úgyis indulnom kell. Holnap, mint minden évben, a nagyiéknál ebédelek – nyúltam a kabátomért, de kezemre simítva ujjait megakasztotta a mozdulatot.

- Én is elvihetlek holnap a nagyszüleidhez. Maradj velem, Tita – kérlelt újra komolyra vált hangon. – Tudom, hogy te ugyanolyan jól érzed itt magad, mint én, ne mondd, hogy annyira sietned kell haza. Vagy szívesebben alszol egyedül? – győzködött tovább, s az üres, hidegen várakozó ágyamra gondolva engedékenyen felsóhajtottam. - Felpróbálod a ruhát? Szeretném látni rajtad – fordult felém a nappaliban, mire bólintottam.

- Segítesz felhúzni a zipzárt? – szóltam hátra a húzózárral bajlódva. Ahogy ujjai meztelen hátamhoz értek, egy pillanatra le kellett hunynom a szemem, hogy higgadtságot erőltessek magamra, azután egy lépést eltávolodva tőle megfordultam.

- Gyönyörű vagy – siklott végig rajtam a tekintete elismerően, és esküdni mertem volna rá, hogy az imént észrevette milyen hatással volt rám, mert szája sarkában elégedett mosolyt láttam megvillanni.

- Levehetem? – néztem rá kérdőn. – Nem akarom az estélyig tönkretenni.

Bólintására elfordulva nyúltam hátra, hogy lehúzzam a kocsit, de ujjaimat félresöpörve ő maga folytatta a megkezdett mozdulatot. Miközben leomlott rólam a hűvös textil, könnyed érintése már a vállamon futott végig, hogy karomat végigcirógatva simuljon hozzám. Ahogy forró ajkát megéreztem a nyakamon légzésem egyre szaporábbá vált, és egész testemben remegve vártam a folytatást, de mikor tenyere észrevétlenül a mellemre siklott egy utolsó, erőtlen tiltakozásként megmerevedtem.

- Lev… - sóhajtottam fel a kezeit eltolva. – Ne felejtsd el, hogy megváltozott a kapcsolatunk.

- Te akartad így, nem én. Ugyan már Tita, érzem, hogy te is kívánsz engem, miért ellenkezel ilyen csökönyösen? – fordított meg a vállaimnál fogva, hogy a szemembe nézzen.

- Mondtam már, mert nem tudom viszonozni az érzelmeidet – feleltem halkan.

- Az hadd legyen az én gondom, oké? Neked sincs senkid, nekem sincs, és még mindig ugyanúgy vonzódunk egymáshoz, mint eddig. Miért ne tehetnénk azt, ami mindkettőnknek jó? Nevezzük baráti szexnek, ha ettől jobban érzed magad – győzködött tovább. – Ígérem, amint találsz valakit, szó nélkül félreállok majd.

Bár mélyen belül tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, ebben a harcban elbukva, ösztöneimnek engedelmeskedve adtam át magam a vágynak, ami Lev csókjától újult erővel lobbantotta lángra testemet.