3. fejezet

Iszonyú fejfájással ébredtem, az agyamat felváltva ütögető tam-tam dobok duettjéhez időnként pengeéles baltacsapás csatlakozott, kettéhasítással fenyegetve elgyötört kobakomat.

- A rohadt életbe! – tápászkodtam fel lassan, tudván, hogy minden egyes hirtelen mozdulat újabb fejszecsapással együtt érkezik.

Fogalmam sem volt, hogyan kerültem ágyba, az este egy része fekete lyukként tátongott a homályos emlékek égboltján. A hanyagul behúzott sötétítő hasadékán át az éles fény épp az arcomra esett izzó vasként égetve retinámat. Hány óra lehet? Kotorásztam hunyorogva az éjjeliszekrényen kusza összevisszaságban heverő tárgyak között, míg végre ujjaim ráfonódtak a telefon karcsú formájára. A kijelző újabb három nem fogadott hívást jelzet Levitől, valamint kettőt egy ismeretlen számról. Az órára meredve megállapítottam, hogy reggelire már nem lesz idő, ha nem akarok az egész délelőttről lemaradni, amit különösebben nem bántam, már a gondolatára is tiltakozott a gyomrom. A fürdőszobában a hideg zuhany alá állva hamar felfrissültem, a vízcseppek apró jégtüskék szúrásaként érték bőrömet. Néhány perc múlva már valamivel komfortosabban álltam a tükör elé, hogy lehetetlennek vélt küldetést végül mégis teljesítve, a kibogozott szénaboglyából elfogadható frizurát rittyentsek. Felkenve némi korrektort a szemem alá, egészen normálisnak ható külsőt sikerült varázsolnom nem gyengén másnapos arcomból, így felrángatva egy feszes farmert, gyorsan belebújtam a bőröndből előkapott fehér felsőbe, és indulásra készen álltam. Emlékezve a bántó sugarakra, az ajtóból még visszafordultam a napszemüvegemért, amit az orromra tolva vágódtam be a kocsiba.

A forgatás helyszínére érve újra erősödni kezdett a dobolás a fejemben, így elgyötört arccal üdvözöltem a frissen megismert embereket. A farkasos csoport szélén álldogáló Alex szúrós szemekkel méregetett, úgy tűnt, nehezen dolgozta fel a nem várt visszautasítást. A szintén nem túl kipihentnek tűnő Kristen és Robert odaintettek, így feléjük indultam.

- Csak nem másnaposság kínoz? – somolygott az orra alatt Rob, látva savanyú ábrázatomat.

- De, az, méghozzá a keményebbik fajtából – húztam grimaszra a számat. – Egy darabig a Flamingnek még a nevét se ejtsétek ki előttem! Alattomos rohadék.

- Mondtam, hogy kettő sok lesz, de konokul ragaszkodtál hozzá – vigyorgott a nyomoromon aljasul Robert.

- Jobban szeretek saját tapasztalatból tanulni – feleltem csökönyösen, majd Kristen felé fordultam. – Nem tudjátok véletlenül, hogyan kerültem vissza a szállodába?

- Alex hazavitt, nem emlékszel? – vágott közbe Krist megbökve Robertet, ártatlan szemeket meresztve rám, ám közben rázta az elfojtott röhögés.

- Alex? – sápadtam el, bele se merve gondolni mi történhetett, amikor bevillant, hogy ruhában ébredtem fel.

- Miért szívatjátok? Én vittelek haza – hallottam meg a hátam mögül Taylor hangját. Egyszeriben beugrott minden: habozó ellenkezésem a kocsinál, Taylor végső, meggyőző kijelentése, majd a rám törő fáradtság, melynek hatásaként elnyomott az álom.

- De hogy kerültem ágyba? – fordultam meg homlokomat ráncolva. – Már emlékszem rá, hogy elaludtam a kocsiban, de utána teljes filmszakadás.

- Úgy, hogy felvittelek – rándított a vállán.

- Mindenáron hőst akarsz játszani? Miért nem keltettél fel? – néztem rá csodálkozva.

- Mert olyan békésen aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni – felelte némileg zavartan, azután elvigyorogta magát. – Egyébként meg legalább gyakoroltam a karban hurcolós jelenetet, amit majd Kristennel kell megoldanom.

- Hát te teljesen lökött vagy! – kerekedtek el a szemeim, arcomon olyan kifejezéssel, mintha egy sült bolonddal beszélgetnék. – Mi lett volna, ha meglátnak? Mostanra tele lennének az újságok a félreérthető fotókkal.

- Muszáj mindig akadékoskodnod? Nem lett volna egyszerűbb, ha csak simán odavetsz egy köszit? – húzta el a száját szemmel láthatóan sértetten.

- Kösz – kaptam észbe, majd az alattomosan érkező, hasogató fejfájásra összegörnyedtem. – Ó, hogy a kurva életbe! – kiáltottam fel, mindkét kezemet a halántékomra szorítva.

- Fáj a fejed? – kérdezte Tay éles elméjűen levonva a következtetést.

- Hogy találtad el? – vágtam egy elgyötört grimaszt.

Fejét ingatva valahová elsietett, ahonnan néhány perc múlva egy doboz Advillal és egy üveg ásványvízzel a kezében tért vissza.

- Azt hiszem, bírlak – kaptam a doboz után. Az ásványvizes üveg tetejéről türelmetlenül csavartam le a kupakot, hogy nagyot kortyolva belőle rögtön két kapszulát küldjek le a torkomon. – Honnan szerezted?

- Anya egész kis mini patikával szerel fel, valahányszor hosszabb időre elutazom – felelte szégyenlős mosollyal.

- Az ég áldja Deb anyut! – kulcsoltam színpadias imára a kezem, mire elröhögte magát.

- Komolyan fekszik neked ez a szakma, ki kéne próbálnod.

- Kizárt, nem az én világom. Ha színészkedek, akkor azt magamért teszem, és akkor, amikor nekem van hozzá kedvem – kacsintottam rá, máris érezve a gyógyszer kezdődő jótékony hatását.

- Gyerünk srácok, munkára! – akasztotta meg Tay válaszát a rendező.

A következő néhány órát a forgatott jelenetet figyelve töltöttem, amely kifejezetten tetszett. A farkas csapat grimaszoló viccelődésein jókat mosolyogva észre sem vettem, mennyire elrepült az idő. Gyomrom hangos korgással figyelmeztetett, hogy ideje lenne ennem is valamit, amikor David végre elégedetten függesztette fel a munkát, hogy mindenki megebédelhessen. Az ebédlőnek kinevezett tákolmányban tétován álldogáltam, mert bár néhány színésszel kezdtem egészen jól összemelegedni, mégsem akartam csak úgy odatolakodni az asztalukhoz. Habozásomat látva Taylor odaintett, egyúttal jelezve, hogy csatlakozzak hozzájuk, így hamarosan már Kristen és Rob társaságában ücsörögve tömtem magamba az ételt.

- Nem folytatjuk ma nálam a bulit? – nézett rám Kris. – Egészen jó kis csapatot alkottunk az éjjel.

- Benne vagyok – egyeztem bele azonnal.

- Tay? – fordult most a fiú felé.

- Persze, miért is ne? – vágta rá ő is.

- Csak én látok javulást a srác viselkedésében? – nézett Rob meglepetten Kristenre. – Máskor mindig győzködni kell, hogy egy kis kikapcsolódás nem fog megártani.

- Ne túlozz, azért ez nem teljesen igaz – vigyorgott Taylor.

- De, de, határozottan így van – húzta most már Kris is, félreérthetetlen pillantásokat küldve felém.

- Hé, kölyök, nem aggódsz, hogy végül rossz útra térsz? – kapcsolódtam be az ugratásba.

- Kölyök? – emelte égnek a tekintetét – Mennyi is vagy, huszonegy?

- Pontosan, te pedig tizenhét, tehát hozzám képest pisis – kacsintottam rá.

- Egészen pontosan tizenhét és fél – emelte meg az állát önérzetesen.

- Vagyis pisis – szögeztem le határozottan.

- Meglepődnél, mennyire nem vagyok az – próbált magabiztosnak látszani, mire kirobbant belőlem a nevetés. – Nem hiszel nekem? – kérdezte szintén vigyorogva, de csak a fejemet tudtam rázni, mert már-már fuldokoltam a közben levágott grimasza látványától.

- Hát jó, be fogom bizonyítani, hogy tévedsz – komolyodott el hirtelen, de nem tudta kifejteni mire gondol pontosan, mert David félrehívta, hogy azután hevesen gesztikulálva magyarázzon neki valamit.

A délutáni program mára a vámpírok csapatának tartott edzéssel egybekötött gyakorlati oktatás volt, mely kíváncsisággal töltött el. Érdeklődve figyeltem a koordinátor utasításait, aki egyszerűbb harcművészeti technikákat mutatott be a színészeknek. Egy-egy szánalmasan erőtlen mozdulat láttán alig bírtam megállni, hogy gúnyosan fel ne röhögjek, amit Bryce, aki a legkevésbé sem volt szimpatikus nekem, összehúzott szemöldökkel figyelt.

- Mit vigyorogsz? Te talán ügyesebb vagy? – nézett végig rajtam lesajnálóan.

- Ennél biztosan. Rossz nézni az esetlen bénázásodat – vágtam vissza csípősen.

- Kívülállóként könnyen jártatod a szádat, de gyere, és mutasd meg, mit tudsz! – emelte fel az állát kihívóan.

- Ha tényleg azt akarod, hogy bemossak neked, rajtam nem múlik – vigyorogtam magabiztosan, miközben lerúgva a cipőmet, a gyakorlószőnyegre ugrottam.

Persze Bryce-nak fogalma sem volt arról, hogy miután abbahagytam a szertornát, egy jó nevű egyesületben évekig taekwondot tanultam. Hogyan jutott eszembe egy teljesen más jellegű, a legkevésbé sem nőies sporttal folytatni? Abban az időben tele voltam feszültséggel és haraggal, amit muszáj volt valamivel levezetnem, különben szétrobbantam volna. Jó okom volt erre, de hogy mi volt ez pontosan, arról nem szívesen beszéltem senkinek. Amikor tizennyolc évesen egy évre Angliába költöztem a nagynénémhez nyelvet tanulni, ezt a sportot is abbahagytam.

- Én nem fogok veled verekedni – hökkent meg Bryce, mikor már vele szemben álltam a szőnyegen.

- Akkor hogy gondoltad? – kérdeztem érdeklődve.

- Ott van mondjuk Robert, mutasd meg rajta – intett a srác felé.

- Nem fogok megütni egy nőt – tiltakozott Rob a gondolattól viszolyogva.

- Nem is tudnál – feleltem lesajnálóan, mire felkapta a fejét. Tudtam, hogy ez be fog jönni.

- Hát jó, lássuk, mit tudsz – lépett elém várakozóan.

- Próbálj megütni – utasítottam, de nem mozdult. – Mi lesz már? Legalább tégy úgy, mintha küzdeni akarnál – csattantam fel türelmetlenül.

Rob megrázta a fejét, azután egy erőtlen mozdulattal felém lendítette a kezét. A pillanat tört része alatt elkaptam a csuklóját, majd csavarva egyet a karján mellé léptem, és egy gyors mozdulattal kisöpörtem alóla a lábát, minek következtében hangosan csattanva elvágódott. Láttam, hogy valószínűleg fogalma sincs arról, hogyan kell esni, így tüdőre érkezett, ami meglehetősen kellemetlen érzés tud lenni.

- Gyere, kihúzlak – nyújtottam felé a karomat, de a fejét rázva feltápászkodott.

- Inkább ne gyere a közelembe – próbált vigyorogni, de csak egy torz grimaszra futotta.

- Bocs, azt hittem, hogy legalább esni tudsz – sajnálkoztam bűntudatosan. – Sose becsüld le az ellenfeled – kacsintottam még felé egyet, miközben leülve a szőnyeg szélére, a cipőfűzővel bajlódtam. A szemem sarkából láttam, hogy a terem másik szegletében felállított edzőgépeken súlyokat emelgető farkas csapat tagjai az iménti jelenettől még mindig meghökkenten bámulnak.

- Egész ügyes mutatvány volt. Hol tanultad? – szólalt meg a fejem felett egy hang, mire felpislantottam.

- Négy évig taekwondoztam egy magyar egyesületben – feleltem a csapat edzőjének.

- Övfokozat?

- Fekete, egy dan – feleltem büszkén.

- Nem rossz. Nincs kedved beállni segíteni? A bemelegítést veled végeznék a színészek, és talán a kezdő gyakorlatokban is hasznodat vennénk.

A kérdés meglepett, de átgondolva, hogy mennyivel izgalmasabban telhetnének a napok, és még mozoghatok is, rábólintottam. Némi aggodalommal töltött el, hogy mennyire fogják elfogadni az utasításaimat a legtöbb esetben fennhéjázó színészek, de végül elhessegettem a gondolatot.

- Akkor máris kezdhetsz. Vicky ad neked valami lezserebb ruhát, biztos akad rád való azok között, amit a szponzorok hoztak – intett a copfos asszisztens felé.

Kiválasztottunk egy Nike pamut shortot a hozzá illő trikóval, majd miután felhúztam őket az öltözőben, visszaindultam. A tatamira lépve épp a nyújtógyakorlatokat végeztem, amikor megéreztem, hogy figyel valaki. Enyhe terpeszben a földig hajolva hátrapislantottam a karom alatt, és mikor megláttam Alex sóvárgó tekintetét, arcomon gonosz vigyorral úgy fordultam, hogy teljes rálátása legyen izmos, kerek fenekemre.

- Bitch* – hallottam meg, ahogy feszülten kifújja a levegőt, mire még szélesebb, kárörvendő vigyorral felegyenesedtem.

Élvezettel gyakoroltam a flörtölést különböző férfiakkal, gyakran olyan határokat feszegetve, amely akár rosszul is végződhetett volna, de hiányzott belőlem a félelemérzet. Kegyetlen játék volt ez, de sosem éreztem magam emiatt bűnösnek, hiszen nem az én hibám, ha nem képesek az önkontrollra, és egy-egy formásabb női test látványától elveszítik a fejüket. Igazából a saját korlátaimat próbáltam feltérképezni, kíváncsisággal töltött el a kérdés, vajon minden férfit ilyen könnyen le lehet-e venni a lábáról. Többnyire elsőre bevált a trükk, de néhány esetben komolyabb praktikákhoz kellett folyamodnom, de igazán nagy kihívással még nem találkoztam. Egyfajta játék volt ez számomra, ami gyakran torkollott a barátnőkkel való versengésbe. Aztán egy idő után ezt is meguntam, és többé nem hozott lázba egy-egy jóképű fickó megszerzése. Valami másra, többre vágytam, talán arra, hogy egyszer ne én legyek a vadász, aki idejekorán elejti a vadat, megvonva ezáltal magától azt az élvezetet, melyet a hosszasabb, agyafúrtabb becserkészés öröme ad. Alex túl könnyű prédának tűnt, ezért bár vonzó férfinak tartottam, különösebben nem hozott lázba.

Élveztem a közös sportot a színészekkel, kellemesen bizsergető érzéssel elevenítettem fel a különböző technikák elemeit, és a koordinátor arcáról azt olvastam le, hogy ő is elégedett velem. Amikor már mindenki kifulladva pihegett, végre befejeződött az edzés, így jóleső fáradtsággal ültem le a szőnyeg szélére.

- Még milyen meglepetést tartogatsz? – nyújtott felém egy ásványvizes üveget Taylor mosolyogva. - Először a szertorna, most pedig ez. Hogy passzol össze a kettő?

- Hosszú történet, amibe nem most fogok belekezdeni – zártam le a témát, tekintetemet a földre szegezve.

- Nagyon elfáradtál? Nincs kedved egy kis erő összeméréshez? – evezett más vizekre, érezve, hogy érzékeny pontomra tapintott.

- Veled? – kérdeztem meghökkenve, tudván, hogy többszörös karate bajnokkal állok szemben.

- Nem igaziból, csak lazítunk egy kicsit. Hm? Jó poén lenne felderíteni, mit tud a másik. Na, ne kéresd magad! – nyújtotta felém a kezét, hogy felhúzzon.

- Oké, de légy kíméletes! – nevettem el magam felpattanva.

A szőnyegen egymással szemben felállva azonban megérintett a keleti harcművészet szelleme, így a meghajlásból felegyenesedve már nem pusztán játéknak tekintettem, hanem komolyan oda akartam tenni magam, és az előttem álló fiú arcáról is ez tükröződött. Mereven egymásra szegezve tekintetünket kerülgettük egymást, várva a másik mozdulatát, de egyikünk sem akart kezdeni. Tudtam, hogy Taylor tudásához képest az enyém szinte elenyésző, azonban a taekwondo fejlett lábtechnikája az én malmomra hajtotta a vizet. Ez a sportág a többinél jóval nagyobb hangsúlyt fektetett a rúgásokra, így ezt kihasználva egy rúgással indítottam, de Tay ügyesen hárította. A következő pillanatban ő mozdult felém ütve, amit ezúttal én védtem ki sikeresen, hogy egy villámgyors fordulat után újra rúgásra emelve a lábam, néhány centire az arcától mégis megállítsam.

- Ez szép volt, simán fejbe rúghattál volna – nézett rám elismerően, majd kihasználva figyelmetlenségemet, hirtelen megragadva a karomat, egy könnyű tekeréssel maga felé rántott.

- Sose bízz az ellenfélben – súgta a fülembe szorosan a hátamhoz tapadva, miközben másik kezével a mindeddig szabad karomat is a testem mellé szorította.

Egy hosszú percig álltunk így, mindketten pihegve az erőfeszítéstől, de a szorítás csak nem akart enyhülni, mintha a közelségem minden pillanatát ki akarta volna élvezni, amit fura módon egyáltalán nem bántam. Olyan közel préselődött hozzám, hogy meleg lehelete a nyakamat perzselte, amibe önkéntelenül borzongtam bele. A jelenetet figyelő közönség most tapsolni kezdett, és egy szemhunyás alatt elillant a pillanat varázsa.

- Most már elengedhetsz, győztél – feszítettem meg az izmaimat újra, mire leomlottak rólam a mindeddig vaskapocsként ölelő karok.

- Kiegyenlített küzdelem volt – vigyorgott rám, de tudtam, hogy hazudik, tudásának felét sem nyújtotta.

Szótlanul hajoltam meg felé, követve mozdulatát, azután zuhanyozni indultam. Mikor már újra felöltözve léptem ki a levegőre, a tengerpart felé vettem az irányt, ahol nyugodtan, figyelő tekintetek nélkül merülhettem gondolataimba. Szerettem a tengert, órákig képes lettem volna csendben hallgatni morajlását, ahogy a tajtékok megtörnek a partot övező sziklákon, vagy épp a halra vadászó sirályok rikoltozását, mely más számára talán fülsértő hang lehetett. Vízöntő lévén igazából minden ki tudott kapcsolni, ami vízhez kötődött – a folyók kavargó örvényeit figyelni éppúgy szerettem, mint a tavakon ringatózó vitorlásokat, például a Balaton partján, ahol Lev gyakran szakította türelmetlenül félbe merengésemet.

- Szia, taekwondo királynő – tette most ugyanezt egy egészen más hangszín.

- Ne gúnyolódj, mester – mosolyogtam felnézve rá.

- Remélem nem haragszol, de nem hagyhattam, hogy csorba essék a méltóságomon, különben egész hátralévő életemben ezzel húztak volna a srácok – huppant le mellém fogpasztareklámot idéző vigyorával Taylor.

- Miért haragudnék? Sosem akartam, hogy nyerni hagyjanak. Szeretek megküzdeni mindenért, hiszen az így megszerzett győzelem sokkal értékesebb – vontam meg a vállam, és ez a mondat számomra nem csak a sportra vonatkozott.

- Min gondolkodtál, mielőtt megzavartalak? – váltott témát érdeklődve.

- Igazából most épp semmin – feleltem a távolba révedve. – Csak figyeltem a sirályokat, ahogy szemvillanás alatt alázuhannak a magasból, amint meglátják az ezüstösen megcsillanó halakat a vízfelszínen. Meg néztem a felhők közül átszüremlő fénysugarakat, melyek néha olyan szögből vetődnek az égboltra, mintha egy kapu körvonalát mintáznák.

- A mennyország kapuja? Oda csak angyalok léphetnek be, le kell mondanod róla – ugratott mosolyogva.

- Nem vágyom mennybemenetelre, jó lesz nekem a pokolban is, szeretem a meleget – nevettem fel ironikusan.

- Látom, feltett szándékod, hogy örök kárhozatra juss – bökött oldalba, mire felé fordulva egy hirtelen jött ötlettel megcsókoltam. A nem várt reakciótól döbbenten merevedett mozdulatlanná, amikor megszakítva a gyors érintkezést visszahúzódtam, de szemeiben közben gyanús fények csillogtak.

- Ne éld bele magad, csak kíváncsi voltam milyen egy sztárkölyökkel csókolózni, de nem nagy durranás, úgyhogy felejtős – vetettem oda gúnyosan, majd felpattanva a kölcsönautó felé indultam.

- Este találkozunk? – kiáltott utánam, amikor végre észbe kapott, ezért még egyszer, utoljára felé fordulva igent intettem.

* szuka