5. fejezet

Miután lepattantam a délutáni forgatásról, céltalanul lófráltam Vancouverben. Be-benéztem az üzletekbe, mert akartam valamit vinni Emmának, de semmi olyasmit nem találtam, ami megfelelt volna az elképzelésemnek. Igazán egyedi dolgot szerettem volna, nem a turisták számára fenntartott giccses cuccot, mely mindenütt halmokban állt. Lenyúlom Taylor egyik pólóját – vigyorogtam el magam, amint elképzeltem az arcát, amikor megkérem rá, hogy vegye már le a kedvemért, majd belegyűrve a táskámba ott hagyom félmeztelenül. Még azt hinné, bukok rá. Más se hiányozna, lassan így is ragacsként tapad – töprengtem el, mielőtt végképp elvetettem az ötletet. Nem értettem miért ragaszkodik annyira a társaságomhoz, hiszen rajongók tömkelege ugrana az ágyába egy csettintésre, de úgy tűnt, minél inkább próbálom lebeszélni magamról, annál rögeszmésebben akar megismerni. Valami lehet az agyával a kölyöknek. Biztos betegesen mazochista – húzódott gúnyos mosolyra az ajkam, megmagyarázva a viselkedése okát. Mintha engem akart volna igazolni, megcsörrent a telefonom.

- Szia! Nincs kedved egy bowlinghoz? – kérdezte az emlegetett, miközben láttam magam előtt, ahogy ismét felvillannak a hófehér fogak. El kellett ismernem, hogy pazar mosolyával mindig vidámságot csalt az emberek arcára, még nekem is nehezemre esett morcosnak maradni, amikor bevetette a titkos fegyvert.

- Nem adod fel, igaz? – nevettem el magam ezúttal elbukva.

- Nem ismersz – felelte magabiztosan, érezve, hogy nem fogok nemet mondani.

- Mikor és hol? – sóhajtottam fel lemondóan, mire elmagyarázta hova kell mennem, azután elbúcsúztunk.

A mobil kijelzőjére pillantva hitetlenkedve vettem észre, hogy ugyanazt a számot jelezte ki, amelyikről tegnap reggel volt a két nem fogadott hívásom. Mivel alig ebédeltem, beültem egy gyorsétterembe bekapni valamit, azután hazamentem átöltözni. Vészesen közeledett a megbeszélt időpont, így nem sok időm maradt a tollászkodásra, amit különösebben nem bántam. A megadott helyre érkezve tanácstalanul tébláboltam a bejáratnál, amikor megérkezett Taylor a testőrével.

- Nem ciki mindenhova bébiszittyóval járni? – súgtam oda gonoszkodva, mikor odaértek hozzám.

- Muszáj állandóan a korommal jönnöd? – kérdezett vissza némi feszültséggel a hangjában. – Egyébként meg igen, szükség van rá, hogy vigyázzon valaki a biztonságomra – húzta el a száját.

- No igen, még a végén le találja tépni rólad a gatyát valami bevadult tini – röhögtem el magam, mire savanyú képet vágott.

- Ez egyáltalán nem olyan vicces, mint azt gondolnád.

- Várj, megpróbálom elképzelni a szitut – ráncoltam a homlokomat komolyságot mímelve, de mikor agyam levetítette a képet, ahogy Taylor rémült arccal kapaszkodik egy kerítés tetején, miközben az őrület határán álló lányok elszánt arckifejezéssel rángatják róla az alsóneműjét, kirobbant belőlem a nevetés.

- Mi az? – sandított rám rosszat sejtve.

- Ne akard tudni – ráztam meg a fejemet.

- Ugye tudod, hogy teljesen lökött vagy? – vigyorogta el végre magát ő is.

- Mondták már – kacsintottam rá.

A beszélgetés félbeszakadt, mivel közben odaértünk a ránk várakozó kis csapathoz. Alex, Bronson, Kiowa és Chaske képviselte magát a farkasos csapatból, rajtuk kívül Kris és Rob jött még el.

- Jössz egy rekesz sörrel – nézett sokatmondóan Robert Kristenre.

- Mi volt a fogadás tárgya? – kérdeztem kíváncsian, majd Tay zavart arcát látva kapiskálni kezdtem.

- Kris azt mondta, nem fogsz eljönni, de én bíztam a kölyök vonzerejében – vigyorgott Robert, mire éreztem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa, ennek ellenére higgadtságot erőltetve magamra elintéztem egy vállrándítással.

- Hülye lettem volna kihagyni a bowlingot. Csapatban játszunk, igaz? Ki kivel lesz? – néztem körbe lazán a társaságon, közben magamon éreztem Taylor kutató tekintetét.

- Tudsz bowlingozni? – kérdezte Alex átvéve az irányítást. – Guríts egyet! – utasított pökhendi stílusban. Visszafogva magam elvettem egy golyót, majd szándékosan rosszul indítva eldobtam.

- Maradjon így a felállás, mi is négyen, ti is négyen. A csaj elég béna, de te bajnok vagy, szóval így kiegyenlített – mondta Taylornak, aki beleegyezően bólintott.

- Nénikéd a béna, te öntelt pöcs – mormogtam az orrom alatt magyarul, mire Alex felém kapta a tekintetét.

- Mit is mondtál?

- Csak azt, hogy egy öntelt pöcs vagy – mosolyogtam negédesen immár angolul ejtve a szavakat. Néhány másodpercig tétovázott hogyan reagáljon, végül a többiek felhangzó röhögésének kíséretében kajánul elvigyorodott.

- Jó nagy pöcs – kacsintott rám, azután hátat fordított.

Csak szeretnéd – durrogtam magamban, végül egy legyintéssel elintéztem az egészet. Mikor már élesben ment a játék, látva a többiek arcára kiülő meglepettséget, elégedetten somolyogtam az orrom alatt. Nem voltam nagy ász a bowlingban, de egészen ügyeseket gurítottam, gyakran a szerencsének köszönhetően tarolva le a bábukat. Tay viszont kimondottan jó játékosnak bizonyult, így az utolsó hajítással a vége előtt döntetlenre álltunk. Alex és én következtünk a két csapatban, ezért az előbbi lesajnáló beszólást megtorolva mindenáron nyerni akartam. Az övé volt az első dobás, mielőtt nekifutott volna, vetett rám egy pillantást, amit kihasználva hirtelen lehajoltam, mintha a cipőmet akarnám megigazítani, belátást engedve ezáltal a nem gyengén mély dekoltázsomba. Alex szemei elkerekedtek, azután felocsúdva végre elgurította a golyót, mely az eddigi legpocsékabb eredményével három bábut döntött le.

- Francba – szitkozódott ingerülten.

- Így jár az, aki a pöcsén kívül az eszét is a gatyájában tartja – vetettem oda hetykén, mire ismét felharsant a nevetés. – Ez utóbbi igen kicsi lehet, ha elfér a hatalmas mellett azon a szűkös helyen – szúrtam még oda, előbbi nagyképű kijelentésére utalva.

- Alex, ezt megkaptad – verte hátba Chaske a röhögéstől fuldokolva.

- Éles a nyelved, de a pályán mutasd meg, mit tudsz – szólt rám savanyúan a közröhej tárgya.

Alex lesújtó pillantásától kísérve elvettem egy golyót, majd hosszas koncentrálás után elgurítottam. Kicsit félrement, de még így is sikerült hat bábut eldöntenem, nyeréshez juttatva csapatomat. Önelégülten vigyorogva kacsintottam Alex felé, azután besöpörtem a dicséretet, amit a srácoktól kaptam. Chaske sörözésre invitált minket, de mivel Rob és Kris fáradtságra hivatkozva kimentették magukat, nekem sem volt hozzá kedvem, és úgy láttam Taylor sem lelkesedik az ötletért. Amikor elbúcsúzva a többiektől a kocsi felé indultam, habozva megállított.

- Nem vagy éhes? Tudok egy jó kis helyet, elmehetnénk kajálni.

- Ezúttal mi a tét? Még egy láda sör? – kérdeztem vissza gúnyosan.

- Hé, ehhez a fogadáshoz nekem semmi közöm. Mondtam Robertéknek, hogy el akarlak hívni téged is, mire Kris kijelentette, hogy felesleges, mert szerinte nem fogsz velem eljönni – magyarázkodott.

- Na persze – jegyeztem meg. – Tudod mit? Igazából tök mindegy, mivel semmi kedvem veled lógni.

- Tényleg sokkal jobb program egyedül ücsörögni egy szállodai szobában – villantott felém egy ironikus mosolyt, de nem hagytam magam ilyen könnyen levenni a lábamról.

- Miből gondolod, hogy egyedül leszek? – kacsintottam rá sejtelmesen, azután magára hagytam.

~¤~

Másnap kicsit nyomott hangulatban érkeztem a forgatás helyszínére, halvány mosollyal üdvözöltem a stábot. Némileg meglepett, hogy Taylor ma nem jött oda köszönni, csak egy fejbiccentéssel reagált a jelenlétemre. Kit érdekel? – rándítottam egyet a vállamon, a kávéautomatára fókuszálva.

- Hey, mi a pálya? – lépett mellém Kristen megnyomva a kiválasztott gombot, mire egy újabb rándítással válaszoltam. Úgy tűnt látta az iménti Tay felé küldött sötét pillantásomat, mert leplezetlenül bámulva a fiút, elgondolkodva dőlt neki a falnak. – Tetszel neki – nézett rám ismét.

- Csak kíváncsi – mormogtam az orrom alatt. – Az újdonság varázsa.

- Nem – rázta meg a fejét. – Ismerem a kölyköt, tényleg tetszel neki.

- Egy újabb fogadás? Mit kapsz a kerítésért cserébe? – kérdeztem gúnyos mosollyal.

- Abban a fogadásban nem vett részt a kölyök, csak Rob és köztem zajlott – próbálta menteni a helyzetet. – Nem értelek – ingatta meg a fejét. – Itt van ez a rengeteg lány, akik bármit megadnának egy ilyen lehetőségért, ami neked az orrod előtt hever, de te nem élsz vele.

- Néha én sem értem magamat – révedtem a távolba.

A beszélgetés itt félbeszakadt, a színészek számára megkezdődött a munka. Ma a film végén elcsattanó csókjelenetet vették, ami érdekesnek ígérkezett. Érkezésem előtt átrágtam magam a könyveken is, ezért kíváncsian vártam Kristen hogyan fogja megoldani a kezdetben kényszeredett, később azonban már szenvedélyesbe átcsapó érintkezést. Többször is leforgatták, de valahogy mégsem lett olyan, amilyennek vártam. Nagyon nem lett.

- Milyen volt? – jött oda hozzám Kris érdeklődve.

- Nincs jogom kritizálni a munkádat, én nem vagyok színész – válaszoltam diplomatikusan.

- Az nem számít, sőt! Az a fontos hogyan sikerült egy néző szempontjából – ragaszkodott a válaszhoz szívósan.

- Őszintén, vagy azt mondjam, amit hallani akarsz? – kérdeztem óvatosan.

- Őszintén.

- Hát jó, te akartad – vontam meg a vállam. - Szar volt. Baromi szar. Mintha egy frizsiderrel csókolóztál volna, és nem azzal a fiúval, akibe elvileg szintén szerelmes vagy.

- Azt hiszed, neked jobban menne? Én színésznő vagyok, ezt csinálom gyerekkorom óta, komolyan te akarsz a szakmára tanítani? – kérdezte ingerülten. Úgy tűnt nem erre a válaszra számított.

- Ennek nem sok köze van a szakmához, érzéssel kell csinálni. Vagy megvan hozzá benned a szenvedély, vagy soha nem fogod jól eljátszani – néztem a szemébe nyíltan vállalva véleményemet.

- Oké, akkor lássuk neked, hogy megy – dobta be a felhívást, bizonyítani akarván tudását. Taylor, aki végighallgatta a beszélgetést, most zavart mosollyal az arcán fordult felém. - De ne vele bizonyíts, ti már gyakoroltatok – húzódott gonoszkás mosolyra az ajka. – Én választok neked partnert.

- Felőlem... Bárkivel el tudom játszani, hogy elolvadok tőle – jelentettem ki határozottan, az előbbi Taylorral kapcsolatos megjegyzéstől enyhe pírral az arcomon.

- Legyen Bronson. Tudom, hogy őt nem bírod – bökte ki végül Kris néhány perc töprengés után. - Hé, Bronson! Gyere csak egy percre!

- Mi az? – baktatott oda hozzánk a srác.

- Tita meg akarja mutatni, hogy jobb színésznő nálam – magyarázta.

- Ezt egy szóval sem állítottam – javítottam ki. – De a szenvedélyes csókot jobban el tudom játszani nálad.

- Benne vagyok – felelte a mamlasz hetykén, ám mielőtt belekezdhettünk volna, Kris közbevágott.

- Legyen tétje is. Miben fogadjunk?

- Ha a stáb úgy ítéli meg, hogy az enyém volt jobb, megdobsz eggyel abból a jóféle cigiből, oké? – vetettem fel az ötletet. – Te mit akarsz cserébe?

- Hm… lássuk csak – gondolkodott el, majd ördögi mosollyal kibökte – Ha én nyerek, lehajtasz egy üveg vodkát. – Tudván, hogy nem bírom a vodkát, ez aljas húzás volt tőle, de rezzenéstelen tekintettel egyeztem bele. – Akkor hajrá – kacsintott rám, mire Bronson felé fordultam.

Ott állt előttem, arcáról le nem hervadó vigyorral, melyet legszívesebben az öklömmel töröltem volna le onnan, de nem teketóriáztam, lábujjhegyre állva belekapaszkodtam, és lehunyt szemmel hevesen megcsókoltam. Nem kellett odaképzelnem senkit, csak elmémből kitörölve a képet szabadon eresztettem a bennem lobogó szenvedélyt, mely mikor hirtelen bevillant Taylor arca, kitörve rácsai közül, elemésztő lánggal lobbant fel. Amikor úgy éreztem, a műsor már elég meggyőző volt, hátra léptem. Döbbent csend vett körül, a többiek elkerekedett szemekkel bámultak rám. Az arcokon tükröződő hitetlenkedéssel vegyes áhítatból tökéletesen biztos voltam abban, hogy én nyertem. Hogy ez a srác milyen rohadt sok nyálat termel! Remélem, nem szedek össze egy kis hepatitiszt – gondoltam, miközben próbáltam minél kevésbé feltűnően megtörölgetni a számat.

Bronson még mindig ledermedve, arcára fagyott hitetlenkedéssel állt előttem, mint akibe villám csapott, azután enyhén rekedtes hangon felkiáltott:

- Apám, ez csók volt! Ismétlés nincs?

- Felejtsd el! – vetettem rá egy lesajnáló pillantást. - Megnyertem a fogadást, jössz egy füves cigivel – löktem oda hetykén Kristennek.

Vártam, hogy ellenkezni kezd, de nem tiltakozott. Lopva Taylor felé pillantottam, aki kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé, de az arcán megránduló izmok játéka elárulta a benne dúló indulatot. Féltékeny lenne? – töprengtem a vonásait fürkészve.

- Ez szép volt, gratulálok! – lépett oda hozzám, de ezúttal hamisnak éreztem az arcán elterülő vigyort.

Érzéseim nem csaltak, mert a következő pillanatban már ott is hagyott, hogy öles léptekkel igyekezzen az ebédlő felé. Látszólag Kristen túllépett az iménti kis közjátékon, mert Robbal együtt jókedvűen invitált, hogy ismét ebédeljek velük. Mivel Tay már az asztalnál ült, vonakodva fogadtam el a meghívást, de úgy tűnt, félelmeim alaptalannak bizonyultak, mert oldottan cseverészett. Már épp kezdtem elkönyvelni, hogy az imént tévedtem vele kapcsolatban, amikor Robert Taylort cukkolva hirtelen beszólt.

- Azért ez a csók nem volt semmi, kár, hogy te nem ilyet kaptál a múltkor.

- Tévedsz. Ennél durvábbat is kaptam a múltkori buli után az ágyban – vigyorgott önelégülten, mintha ott sem lettem volna. Kijelentése a kelleténél hangosabbra sikeredett, mert a mellettünk lévő asztalnál ülő farkasos társaság felénk fordulva gúnyosan felröhögött.

- Hé, kölyök, nem is mondtad, hogy megvolt már a csaj – verte hátba elismerően Alex egy percre felugorva a székéről.

Éreztem, ahogy a félreértett szituáció miatt szétárad a testemben a düh, ezért a kezemben tartott poharat hangosan a tálcára csapva felpattantam. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy újra felveszem, és a tartalmát a kölyök képébe öntöm, ehelyett beérve egy megvető tekintettel, felvetett fejjel kisétáltam. Úgy véltem, bármiféle magyarázkodás csak olaj lenne a tűzre, még inkább meggyőzve róla a többieket, hogy aznap éjjel egy csóknál több is történt kettőnk között.

Ezúttal a sziklák felé tartottam, remélve, hogy ott nem fog meglepni a szokásos váratlan látogatóm, hiszen eddig mindig a tengerparton talált rám. Felkapaszkodva egy magasabb oromra lábamat, az előtte tátongó szakadék fölé lógatva letelepedtem a lapos kősíkra. Az éjjel anyámról álmodtam, így elterelve Taylorról a gondolataimat az emlékek felé kanyarodtam. Felidéztem gyönyörű, mindig mosolygó arcának kedves vonásait, melyet örökre magamba véstem, hogy ez a kép maradjon meg róla. Rajongva szerettem anyámat, aki a fiatalokra jellemző bohókás lelkesedéssel vetette bele magát a közös programokba, legyen szó bármiről. De hiszen az is volt… túl fiatal. Éreztem, ahogy a visszaemlékezéstől elfutják szememet a könnyek, ezért megakasztva a felidézett képáradatot felálltam, hogy lehunyt szemekkel az ég felé fordítva arcomat, a tenger felől érkező sós fuvallat felszárítsa a bőrömön végigcsorgó cseppeket. Karomat széttártam, s elképzeltem, hogy a széláramlat szelíden alám kapva a magasba repít. Hirtelen durván visszarántva a földre két izmos kar kulcsolódott a derekamra.

- Megőrültél? Mi a fenét csinálsz? – ripakodott rám legfőbb problémám forrása.

- Repültem. Elengednél? – feleltem egyelőre még higgadtan.

- Te teljesen hibbant vagy – állapította meg, de továbbra sem engedett el. – Mi lett volna, ha megszédülsz? Néhány centi választott el a szakadéktól.

- Tizenkét év sport után van egy kevés egyensúlyérzékem – jegyeztem meg gúnyosan, lefejtve közben magamról a karjait.

- Túl könnyelmű vagy – pirított rám, mire éreztem, hogy nem tudom tovább féken tartani a bennem dúló indulatot.

- Mondd, mi a francot törődsz velem? Nem mindegy neked mit csinálok? Miért nem hagysz végre békén? Csak azt teszem, amit szeretnék, illetve csak tenném, ha nem akarnál benne folyamatosan megakadályozni – rivalltam rá. – Te élj csak nyugodtan a rád kényszerített béklyók között, de ne akard rám erőltetni az általad helyesnek hitt irányvonalat.

- Nem akarok rád erőltetni semmit, csak arra próbáltam rávilágítani, hogy kissé meggondolatlan vagy. Én sem élek rácsok között. Szeretem, amit csinálok, élvezem a munkámat, és mindent, ami ezzel kapcsolatos, mert boldoggá tesz. Talán néhány fiatal példaképként tekint rám, ami szintén jó érzéssel tölt el – felelte elképedt arccal bámulva rám.

- Ugyan, Taylor, kit akarsz becsapni? Engem nem tudsz, legfeljebb magadat ringathatod téves önáltatásba. Mit gondolsz, azok, akiknek most példakép vagy, tíz-húsz év múlva emlékezni fognak rád? Talán halványan annyira, hogy volt valami kölyök egy hülye vámpíros filmben. Egész más dolgok fogják őket foglalkoztatni, te pedig egy nap ráébredsz, hogy feláldoztad az életedet egy olyan dologért, aminek legfeljebb a pénz volt a haszna. Ne gyere nekem azzal, hogy élvezed, amit csinálsz, mert ha ez valóban így is van, nem elégít ki maradéktalanul. Hol vannak a barátaid? Az igazi barátok? Hol van a szerelem? Mikor voltál utoljára úgy el valahol, hogy nem követtek testőrök, vagy paparazzik? Mikor tetted utoljára azt, ami szerettél volna anélkül, hogy ne azon aggódj, mik lesznek a következmények? Ezt nevezed boldog életnek? Ugyan, kérlek! Nekem teljesen mindegy mit kezdesz magaddal, semmi közöm hozzá, de ne akard nekem megmutatni melyik a helyes út. Pontosan tudom, mit csinálok: ÉLEK! Élek és tapasztalok, amiből minél többet akarok magamba szívni, amíg még megtehetem.

- A pénz hasznos dolog, szükség van rá az élethez. Nem vagy egy kicsit álszent? Ha nem tévedek, a hazád egyik legdrágább főiskolájára jársz, így erős ellentmondásba kerültél önmagaddal, nem? – szegezte nekem az epés kérdést, amikor a döbbenettől végre szóhoz jutott.

- Anyám halálát egy halom pénzzel sem lehetett megakadályozni, pedig az utolsó garast is rá áldozva mindenről lemondtam volna. Dugd fel a szaros pénzedet, a szaros hollywoodi életeddel együtt, mert ha eljön a kaszás, mindez nem fog rajtad segíteni! Érdekel miért ilyen az életszemléletem? Elmondom neked! Mi van, ha örököltem a hajlamot? Ha egy reggel arra ébredek, hogy csak napjaim vannak hátra? Nem akarok úgy meghalni, hogy egész életemben arra vártam, történjen végre valami jó is, amitől boldog lehetek. Tizenhárom éves voltam, amikor anya meghalt. Anyám, aki mindössze harmincnégy éves volt. A rák úgy marta szét a bensőjét, mint a sav… napról napra sorvadt, s lett egyre gyengébb. Borzalmas volt gyerekként látni, ahogy a fiatal és gyönyörű, élettel teli anyám szinte egyik hónapról a másikra válik testi-lelki ronccsá. Aki nem élte át azt, amit én, annak fogalma sincs mekkora érték van a birtokában. Örülj, hogy egészséges vagy, és reméld, hogy ez így is marad! – zúdítottam rá jogtalanul az évek alatt felgyülemlett, s mindezidáig elfojtott haragomat. Nem akartam előtte sírni, de az utolsó szavaknál kicsordultak a könnyek, melyeket öklömmel dühösen morzsoltam szét.

- Sajnálom, ezt nem tudtam. – Közelebb lépett hozzám tétován, ölelésre nyújtva karját, de félrelöktem.

- Hagyjál! Nincs szükségem a szánalmadra. Senkiére sincs – jelentettem ki dacosan felszegve államat, ám hangom elfojtott érzelmektől remegett. Hátat fordítva neki, szapora léptekkel igyekeztem minél távolabbra kerülni, míg végül már inam szakadtából rohantam. A kocsihoz érkezve indulatosan bevágtam az ajtót, és hátra sem nézve elhajtottam.