4. fejezet

Kristennel fél kilencet beszéltünk meg, így épp a zuhany alól léptem ki, amikor kopogtatást hallottam. Gyorsan magamra tekertem a törölközőt, és mezítláb szaladtam az ajtóhoz, hogy kikukucskáljak, de nem láttam az apró kémlelőlyukon keresztül senkit.

- Ki az? – kérdeztem gyanakodva, hiszen nem vártam látogatót.

- Csak én vagyok, Taylor. Gondoltam érted jövök, mivel valószínűleg úgyis megint hazahozhatlak, ezért nincs értelme kocsival jönnöd – vigyorgott rám, amikor végre szabad utat kapott.

- Túl sokat jársz nálam, előbb-utóbb fel fog tűnni valakinek – figyelmeztettem, de úgy látszott meg sem hallotta.

- Mit is mondtál? – eszmélt fel végre a testem pásztázásából.

- Hagyjuk, nem fontos – legyintettem nagyot sóhajtva. – Viszont elhúzhatnád a csíkot, amíg felöltözöm.

- Most komolyan azt várod tőlem, hogy az ajtód előtt fogok ácsorogni? – nézett rám meghökkenve.

- Miért, azt képzelted sztriptízt is kapsz? Bébi, ne keverj össze a rajongóiddal, ha nem vetted volna észre, nem esem tőled hanyatt – néztem végig rajta lesajnálóan.

- De, sajnos észrevettem – morogta az orra alatt, de ahelyett, hogy kiment volna levágódott az ágyamra, mire bosszúsan felkaptam a ruhámat, és magamra zártam a fürdőszobaajtót.

Mivel csak egy szűk körű baráti összejövetelről volt szó, nem sokat foglalkoztam azzal mit vegyek fel, egy feszes, fekete csípőfarmert, és egy karcsúsított, egyszerű, ugyanolyan színű ingblúzt húztam magamra. Az egyetlen feltűnő darab a széles, ezüstszínű fémöv volt, mely a csípőmre vonzotta a tekintetet. Szememet gyors mozdulatokkal füstösre árnyékoltam, majd miután kiemeltem a szempillákat is, ajkaimat szájfénnyel varázsoltam csillogóvá. A hajamat kibontva csak megráztam, nem vacakoltam a frizurakészítéssel.

- Készen is vagyok – léptem ki a fürdőből, majd a szekrényben matatva keresgélni kezdtem egy vékonyabb kardigánt, amikor megszólalt a telefon. – Ki az? – szóltam hátra oda sem figyelve.

- Valami Levente keres – válaszolta Taylor a kijelzőre meredve. – Felvegyem? – nyújtotta felém.

- Ne – ráztam meg a fejemet. – Csak nyomd le, és kapcsold ki. Végül a bőrdzsekimet kaptam le a fogasról, majd Taylorhoz fordulva jeleztem, hogy mehetünk.

- Ki volt ez, a barátod? – érdeklődött a liftre várva.

- Nem, már nem az, de valami olyasmi volt – feleltem vonakodva, majd ingerülten visszakérdeztem – De miért érdekel ez téged?

- Csak kérdeztem – vonta meg a vállát, de továbbra is az arcomat fürkészte.

- Mielőtt eljöttem szakítottam vele, amit nehezen vesz tudomásul – fűztem hozzá magyarázatot, remélve hogy ennyivel beéri végre.

- Kiszerettél belőle? – kíváncsiskodott tovább.

- Igazából sosem voltam belé szerelmes – feleltem lemondóan, tudván, hogy nem úszom meg egykönnyen. – Tudod ez nem is volt igazi kapcsolat. Együtt voltunk, mert jól éreztük magunkat egymással, hasonló volt az érdeklődési körünk, és jól kijöttünk az ágyban, de ennyi, és nem több. Illetve azt hittem, hogy ennyi, de később Levente egyre jobban kezdett ragaszkodni, míg végül teljesen rám telepedett, ezért adtam ki az útját.

- Nem vagy te egy kicsit önző? – kérdezte kinyitva előttem a kocsi ajtaját.

- Kisebb-nagyobb mértékben mindenki az… csak van, aki bevallja, és van, aki nem képes ezt elfogadni, ezért foggal-körömmel ragaszkodva az igazához állítja az ellenkezőjét – feleltem eltűnődve. – De ebben az esetben úgy érzem, nem voltam önző, Lev beleegyezett a feltételeimbe, tudta, hogy mibe mászik bele.

- Ez korrekt, de az érzések időközben változhatnak, ezt senki sem látja előre – erősködött tovább.

- Nyilván nem, de az enyémek nem változtak, és sajnálatból nem fogom feláldozni magam senki kedvévért.

- Jogos – adta fel végül a hiábavaló vitát.

- Feltett szándékod, hogy jobban megismerj, igaz? – vigyorogtam el magam, hogy enyhítsem a kicsit feszültté vált hangulatot.

- Bizony, ez a legújabb küldetésem, amit teljesítenem kell, ezért akár akarod, akár nem, meg fog történni – villantotta felém a fogait magabiztosan.

- Azért ne fogadj rá – incselkedtem, megveregetve közben a térdét.

Az út hátralévő része viccelődéssel telt, folyamatosan húztuk egymás valamivel, a másik minden szavába belekötve. Úgy látszott Robék már alapoztak, mert feltűnően jó kedvvel nyitottak nekünk autót.

- Vodka? – nyújtott felém egy félig töltött poharat Kris, mire undorodva megráztam a fejemet.

- Bármit, csak azt ne. Viszont hoztam Bacardit – emeltem fel a kezemben tartott üveget.

- Rossz emlékek? – kacsintott rám Robert.

- Valami olyasmi – húzódott savanyú mosolyra a szám, amikor felidéztem a rosszul végződött fogadást. Egy házibuli alkalmával a barátnőm ukrán pasija egy üveg nyolcvan százalékos házi vodkát rakott le elém, azzal a kikötéssel, ha az egészet megiszom, bármit kérhetek tőle cserébe. Arra gondolva, hogy rendesen megszívatom a fickót, ajkamon gonosz mosollyal húztam le az első, hatalmas kortyot, amikor észleltem, hogy ez bizony nem a szokásos sima vodka, ám túl büszke voltam ahhoz, hogy feladjam, így bár a torkomon futótűzként áradt szét a lángoló ital, végül az utolsó cseppig leküzdöttem. A következő emlékem a kórházi szoba unalmasan fehér fala, és fáradt zöld berendezése volt, ami felnyitva szememet, a látóterembe került. Azóta a vodkának még az említésétől is kavarogni kezdett a gyomrom, ezért most is nagy levegőt kellett vennem, hogy elűzzem a rám törő émelygést.

Kristen a kis szobai hűtőből kivett egy kólás dobozt, majd a Bacardival fele-fele arányban megtöltve, kezembe nyomta a poharat.

- Tay? – nyújtottam felé provokatívan, de megrázta a fejét. – Tehát pisis vagy – kacsintottam rá, a délelőtti beszélgetésre visszautalva. Amikor erre Rob és Kristen felröhögött, egy percig tétován nézett a szemembe, azután kivette a kezemben tartott poharat, és lehúzta a tartalmát.

- Ezt nem hiszem el! Rávetted, hogy alkoholt igyon – hüledezett Kris a váratlan fordulaton meghökkenve. – Nekem egy év alatt nem sikerült rábeszélnem.

- Jöhet még egy – vigyorgott rám a srác, mire elvettem tőle a poharat, majd előszedve egy másikat is, mindkettőt megtöltöttem az előbbi keverékkel, ám Tayloréba fele annyi alkoholt öntöttem. Azonban bármennyire is igyekeztem takarásban megtölteni a poharakat, úgy látszott kiszúrta a cselt, mert a felé nyújtott kezemet figyelmen kívül hagyva, az enyémet vette el.

- Sok lesz, kölyök – figyelmeztettem homlokráncolva, de tudomást sem véve rólam, a második adagot is felhajtotta.

- Nem vagyok kölyök! – pirított rám ezúttal villogó szemekkel.

- Hoppá, hoppá, ideje valami mással is feldobni a hangulatot – lépett közbe Rob, az ismerős rendhagyó formájú cigit az orrunk alá dugva. Megismételve a tegnapi menetrendet, ismét Kristen segített át a kezdeti nehézségeken, majd mikor már magam is képes voltam letüdőzni a füstöt, pajkosan csillogó szemekkel Tay felé nyújtottam a bagót, de nem vette el.

- Gondoltam, hogy ebbe már nem mész bele – jegyeztem meg kajánul somolyogva.

- Hé, Taylor, ne legyél már ilyen pipogya. Tita biztosan szívesen megmutatja, hogyan kell – ugratta Rob, összenézve közben Kristennel. Úgy látszott ez hatott, mert a fiú tekintete az ajkaimra szegeződött, azután elvigyorodott.

- Oké, legyen, de csak ha segítesz – szabta meg a feltételeket. Egy percig elgondolkodva bámultam az arcát, végül nagyot szívva a cigiből, felé hajoltam. Amikor átfújtam a füstöt, arra számítottam, hogy köhögni kezd, ehelyett a következő pillanatban megéreztem a nyelvét a számban.

- Hé – hőköltem hátra –, legközelebb tartsd a helyén a nyelved, vagy nincs több vicces cigi. De úgy látom menni fog ez neked egyedül is, mert el sem köhintetted magad. – Alighogy kimondtam, erőltetetten köhögni kezdett, mire a jeleneten már eddig is kacarászó Kristenék szakadni kezdtek a röhögéstől.

- Taylor, csinálhattad volna kevésbé feltűnően is – verte hátba Robert. Hamarosan már mindannyian egymást ugratva nevetgéltünk, körbeadogatva a cigit közben, de Tay többet nem szívott belőle. Néhány óra múlva, mikor kezdett erőt venni a csapaton a fásultság, szedelőzködni kezdünk Taylorral.

- Hívok egy taxit, mert most nem foglak tudni hazavinni – mondta lassan forgó nyelvvel.

- Aludjatok nálam, én úgyis itt maradok – javasolta Robert a fiú felé hajítva a zsebéből előhúzott mágneskártyát, aki elkapva azt, kérdőn nézett rám. Egy percig töprengtem, végül beleegyezően megrántottam a vállam, mire Taylor arca felragyogott.

A hálószobában kibújva nadrágomból a fiúnak hátat fordítva zavartan kezdtem gombolgatni az ingemet, amikor egy kéz megállított, majd az állam alá nyúlva megemelte a fejemet, hogy a következő pillanatban a számra tapassza az övét. A heves csóktól meghökkenve dermedten tűrtem, hogy szorosan átölelve magához húzzon, majd felocsúdva a döbbenetből, lefejtve derekamról a karját, eltoltam magamtól.

- Ezt még egyszer meg ne próbáld! – sziszegtem felé villogó szemekkel.

- De hát miért? Ennyire nem tetszem neked? – kérdezte feszülten.

- Először is megmondtam, hogy nem foglalkozom pisisekkel, másodszor pedig nem fogok kikezdeni olyasvalakivel, aki amellett, hogy többet ivott a kelleténél, még be is van tépve – feleltem nyomatékosan. – Azt hiszem, mégis inkább hazamegyek – tettem hozzá rövid gondolkodás után.

- Ne, maradj! Ígérem, viselkedni fogok. Csak szeretnék veled aludni – fogta könyörgőre, mire emlékeztetve magam rá, hogy az én hibám miatt van ilyen állapotban felsóhajtottam, és ledobva az inget, immár csak melltartóban és alsóneműben a takaró alá bújtam. Taylor szótlanul feküdt le mellém, majd kis idő múlva egyenletessé vált szuszogásából következtetve el is aludt. Az én szememre azonban nem jött álom, így a sötét szoba falára meredve próbáltam elűzni a gondolatokat, amikor az ágy túloldaláról mocorgás hallatszott, és a következő pillanatban Taylor a hátamhoz simulva átkarolt. Tudtam, hogy ezúttal öntudatlanul teszi, ezért mozdulatlanul tűrtem az ölelést, amely egyáltalán nem volt kellemetlen. Forró bőrét a saját csupasz testemen éreztem, miközben szuszogása a nyakamat csiklandozta, amitől egyszeriben felgyorsult a vérkeringésem, és óvatosan megfordulva ajkammal puhán megérintettem az övét. A szorítás erősödött, majd még mindig álomba merülten visszacsókolt. Egyre lázasabban ízlelgettük egymást, amitől kezdtem elveszíteni a fejemet, ám mikor Taylor keze végigsimítva testemen a melltartó alá csúszott, kibontakoztam az ölelésből, és dühösen felpattantam az ágyról.

- A francba! – szitkozódtam halkan – Mi a fenét csinálok? – hunytam le a szemem egy percre mozdulatlanná válva, azután halkan magamra rángatva ruháimat, kiosontam a szobából.

~¤~

- Sziasztok! – köszöntem rá vigyorogva a kávét szürcsölgető Kristenre és Robra. – Taylor? – hervadt le az arcomról, amikor körbenézve nem láttam őt sehol.

- Passz – vonta meg a vállát Kristen. – Reggel hazaugrott átöltözni, de már itt kéne lennie.

- Meg is jött. Végszóra – bökött oldalba Robert, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Hé, elég lestrapáltnak látszol, hosszú volt az éjszaka? – súgta oda felém kacsintva Taynek, mikor már mellettünk állt. A kérdés kétértelműségén enyhe pír futott át mindkettőnk arcán, aztán a fiú halványan elmosolyodott.

- Nem tudom, de reggel egyedül ébredtem.

- Végül úgy döntöttem, hogy mégis hazamegyek – sütöttem le a szememet zavartan magyarázkodva.

- Miért, Taylor nem bírt magával? – kíváncsiskodott tovább Robert, mire Kris összehúzott szemöldökkel megbökte a karját.

- Tay kifeküdt, mint egy hulla, viszont olyan hangosan horkolt, hogy jobbnak láttam elhúzni – hazudtam vigyorogva. Kristenék erre a fejüket rázva felröhögtek, de Taylor vetett felém egy lapos, hitetlenkedő pillantást.

- Majd beszélnünk kellene – súgta oda, amikor Robertéket magához intette a rendező.

- Nincs mit megbeszélnünk – vontam meg a vállam, és hátat fordítva neki ott akartam hagyni, de karomat megfogva megállított.

- Szerintem meg van! – jelentette ki a kelleténél hangosabban, mire a nem messze tőlünk ácsorgó Alex felénk kapta a tekintetét.

- Engedj el! – sziszegtem felé, de közben kerülve a feltűnést mosolyogtam, mintha mi sem történt volna. – Lassan mindenki minket néz. – Úgy látszott végre kapcsolt, mert villámgyorsan visszahúzta a karját. Lehajtva az utolsó korty tejeskávét egy laza csuklómozdulattal kosárra dobtam az üres poharat, azután magára hagytam.

A délelőtti forgatás alatt el-elbambultam, nagy részét fel sem tudtam volna idézni, ha valaki visszakérdezi, ám amikor Taylor félmeztelenre vetkőzve feltűnt, képtelen voltam nem odafigyelni. Izmos felsőtestén végigpásztázva újra lejátszódott agyamban az éjszakai jelenet, amitől egyszeriben ingerült lettem. Lassan közeledett az ebédidő, ezért felpattanva egy szendvicsért siettem, hogy azután elkerülve a többieket, ismét a part felé vegyem az irányt. Ma valahogy nem volt hangulatom együtt ebédelni a stábbal, különösen Taylorral nem.

- Mit akarsz tőlem? – sóhajtottam fel lemondóan, amikor meghallottam a léptek alatt csikorgó köveket.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok? – huppant le mellém Tay.

- Onnan, hogy senki más nem lóg állandóan a nyakamban, úgyhogy kizárva az egyéb lehetőségeket nem volt nehéz kikövetkeztetni – szúrtam oda epésen.

- Csak bocsánatot akartam kérni a tegnap esti nyomulás miatt. Nem tudom mi ütött belém, ez egyáltalán nem jellemző rám, de teljesen elveszítettem az önkontrollomat.

- Egyszerű az ok, ittál, és füveztél. Kismértékben mindkettő vágykeltő hatású, ráadásul én vettelek rá, szóval felejtsük el – válaszoltam remélve, hogy ezzel lerázhatom, de nem mozdult mellőlem. – Van még valami? – kérdeztem türelmetlenül.

- Mi ütött beléd? Miért lettél hirtelen ilyen ellenséges? – nézett rám homlokráncolva, de nem feleltem. – Csak meg akarlak ismerni – próbálkozott kitartóan.

- Ne akarj. Az ilyen lányok nem kiscserkészeknek valók – paskoltam meg a combját egy hirtelen hangulatváltással immár játékosan.

- Milyen lányok? – kérdezte vigyorogva, majd égnek emelt tekintetemre egy perc hallgatás után töprengve folytatta – Valamiért az az érzésem, hogy amit itt előadsz csak egy álca, és ez kíváncsivá tesz. Remek színésznő vagy, már többször bizonyítottad, de a színfalak mögé akarok nézni.

Arcom egy röpke pillanatra elfelhősödött, de észbe kapva rögtön gúnyos mosolyra húztam a számat.

- Megártott a fű, nem kéne többet szívnod, mert képzelődsz. Higgy nekem, és tartsd magad távol tőlem, különben csalódás ér. Hiába reménykedsz, nem találsz a függöny mögött semmi kedvedre valót.

- Ezt hadd döntsem el én – fúrta tekintetét áthatóan az enyémbe, ami válaszul bosszúsan felvillant.

- Nem, kölyök, ezt egyedül én fogom eldönteni – jelentettem ki határozottan, majd felugorva mellőle magára hagytam.

Majd épp egy hollywoodi szárkölyöknek engedek a kulisszák mögé bepillantást nyerni! – dohogtam magamban hazafelé tartva. Mi értelme lenne? Néhány nap múlva hazatérek, ő pedig éli tovább a megszokott életét. Nehezen engedtem közel magamhoz az embereket, hiszen amikor túlzottan feltárulkozol egyben sebezhetővé válsz, és ezt mindenáron el akartam kerülni. Jobb, ha a gyenge pontjaimat egyedül én ismerem! – mosolyodtam el, megszilárdítva elhatározásomat.